A média által közvetített kép mindig torz, különösen igaz ez Berlusconi személyére. Egy bírósági tárgyalás vagy a kormányülés összefoglalója soha nem olyan izgalmas, mint az asztalt csapkodó, vagy épp vaskos tréfákat pufogtató Berlusconiról készült híradás. Ebben pedig a médiamágnás politikus igazi profi. Kihasználta az olasz sajtóvilágban uralkodó áldatlan állapotokat, és magához ragadta a média jelentős részét, ahol a kormány – és elsősorban a kormányfő – előnyös oldalát mutatták be a nap 24 órájában.

Ugyanebben az időszakban a média másik fele ugyanolyan vehemenciával kiáltotta ki őt bohócnak, perverznek, csalónak, nőcsábásznak, tolvajnak, maffiózónak, gyermekek megrontójának, pojácának és fasisztának. A nemzetközi sajtó pedig ezeket a híradásokat vette át, amelyek egy része talán igaz is, de a bőség zavara miatt nehéz rájönni, mikor csak kiáltja a farkast az olasz sajtó Berlusconi-ellenes része, és mikor jön tényleg a fenevad.

Az olasz politika nem épp kiegyensúlyozott, pártok születnek meg, hogy néhány év múlva átalakuljanak vagy akár meg is szűnjenek, több kis formáció alakít választási szövetséget, hogy a siker után azonnal egymás torkának essenek. Majd jött Berlusconi, aki Forza Italia nevű pártjával megszilárdította az olasz politikai rendszert. Ma már nincs Forza Italia, átalakult a Szabadság Népévé, de az 1994-es választások előtti időszakban megismert teljes káosz mára sokat tisztult, ebben pedig elvitathatatlan érdemei vannak a most leköszönő kormányfőnek. Berlusconi valószínűleg folytathatta volna zsonglőrködését, ha a nálánál is nagyobb hisztériát keltő piac nem rántja ki lába alól a szőnyeget.

Olaszország ugyanis közel sincs olyan rossz állapotban, mint Görögország, az pedig nem lehet oka a hónapok óta tartó gazdasági rémhíreknek, hogy a miniszterelnök eljátszotta a hitelét a külvilág előtt. Igaz, hogy ma már senki sem kíváncsi anekdotáira, csak a száraz tényekre, ezért nagyon fontos, hogy olyan személy vegye át tőle a szót, aki biztosan nem hazudik, csúsztat, füllent és kacsingat. Olaszországnak most sokkal nagyobb szüksége van a hitelességre, mint bármikor. Nem lesz könnyű elérni, mert négy alkalommal volt Berlusconi a kormányfő, 17 éven át alakította az ország életét sajátos stílusában, alapjaiban változtatva meg ezzel a csizma politikai berendezkedését. Lelépésével és valószínű háttérbe húzódásával gyűjtőpártja, a Szabadság Népe vezérét veszítette el.

Nehéz olyan politikust mondani, aki átvehetné tőle a stafétabotot, miközben ellenzéke, a számtalan kis erő által alkotott, egységesnek semmiképp sem mondható Demokrata Párt még önmagát keresi, vezetői pedig arra sem érdemesek, hogy egy lapon emlegessék őket Berlusconival, ha a karizma kerül szóba.

Európa találhat magának egy megfelelő tisztviselőt, de kérdés, hogy a Berlusconin felnőtt Olaszország is megszavazza-e a szürke technokratát.