Ma a multik, a bevásárlóközpontok nagyurai a mértékadók Budapesten. A kilencvenes évek elején ránk tört plázaroham teljesen tönkretette a kis butikokat. A Kossuth Lajos utcán, valamint a Rákóczi úton kiüresedett üzletek, kopott táblák hirdetik: minden eladó. Az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig egy-egy újonnan épített bankfiók jelzi az életet. Ki emlékszik ma már az Úttörő Áruházra, amelynek elődje Kovácsevics Milenkó tulajdonában volt, és csak magyar árut árult. Persze az Úttörő Áruházban is csak magyar árut lehetett kapni.

A főváros nagy hibát követett el, hogy hagyta elburjánozni a plázákat. A kormányzat végre meghirdette a plázastopot. A Nagykörút egy török bazársor szintjét sem éri el. A belváros több, egykor volt híres üzlete szintén üresen tátong, egy-két felkapott kávézón kívül, és néhány álvállalkozó vagy külföldi cég kezében lévő üzleten kívül a Fashion Street (magyarul Divat utca) az egyetlen üdítő jelenség. Szálloda szálloda hátán, az üzletek előtt cigarettával a szájukban álldogálnak az eladók. A plázákban egyre kevesebb vásárló, az üzletbérek az egekben. Valamikor a tulajdonosok német márkában számolták a bérleti díjat, ma euróban. Van olyan pláza Budán, ahol egy bérlő szerint hetven százalékkal emelnék a díjat, ami horrorisztikus. A fizetőképes kereslet pedig egyre inkább visszaesőben, egyre kevesebb „zacskós embert” lehet látni, hacsak nem élelmiszerért térnek be a vásárlók.

A magyar belkereskedelem teljesen elhalt, pedig sokaknak lehetne munkalehetőséget teremteni, ha az egykor volt varrodákat újraélesztenék. A világhírű Boss cégnek Zalaszentgróton gyártották bizonyos termékeit, a szombathelyieknek is rendszeresen munkát adott a ruhagyár, amely híres külföldi cégeknek volt beszállítója. Gyártottak Magyarországon cipőt exportra, és átvették még az amerikaiak is. Fel kellene támasztani az egykor volt világhírű divatszakmát, ezzel megnyílna a lehetőség a hazánkban gyártott termékek hazai kisüzletekben való értékesítésére is. A már meglévő plázákat is meg lehetne tölteni jó minőségű magyar termékkel, hiszen semmivel sem vagyunk gyengébb előállítók, mint a világ bármelyik pontján lévő beszállítók. A híres világcégek Észak-Afrikában, Törökországban és legfőképpen Kínában dolgoztatnak, való igaz, éhbérért, de nálunk még ez a lehetőség sem adott.

Budapesten olyan helyzet alakult ki, mintha a háború csak nemrég söpört volna végig rajtunk, és nincs senki sem, aki helyreállítsa az okozott károkat. Át kellene gondolni és ki kellene nyitni újra az összeplakátozott üzleteket, ehhez persze az önkormányzatok segítsége is elkélne, engedni a bérleti díjakból, a privát kézben lévő üzlettulajdonosoknak, akiknek üzletei zárva vannak, megvehető áron eladni vagy bérbe adni. De ahogyan egykoron voltak olyan lakóházak, amelyek bankok vagy biztosítók tulajdonai voltak a mostanában sokat emlegetett Horthy-korszakban, vissza kellene nyúlni ehhez a lehetőséghez. De azért vagyunk magyarok, hogy újra talpra álljunk, s ha már valamerre vesszük utunkat, az ne valamelyik pláza legyen. Ezért is jó a plázastop, ezért jó és széles körben támogatandó gátat szabni az újabb plázák felépítésének, de ha már itt tartunk, a gombamód elszaporodott bevásárlóközpontokban is sorra zárnak be az üzletek, cserélődnek a bérlők, csak a vevők nem tolonganak. Az Andrássy úton megpróbáltak egyfajta plázanélküliséget, kinyitott néhány új üzlet, megtöltötték világhírű cégek márkás árui­val, de a ránk tört gazdasági válság óta az eladók órákon át csak egymást nézegetik az őrző-védők társaságában. A világmárkák csak hamisítványok formájában tudták megérinteni a magyar vásárlókat.

Önmagunk felé kell bizonyítanunk, hogy mi, magyarok túl tudunk lépni mindenen, nincs szükségünk újabb plázákra, de szükségünk van a szorgos magyar munkaerőre, amely oly sokszor bizonyította már a világnak, hogy a kiszipolyozó gazdasági „segítség” nélkül is talpra tudott állni.