A történet egyszerű. A Nemzetközi Valutaalap már rég nem az, ami a nevéből következik, nem pusztán egy a Föld államainak pénzéből összerakott gigantikus pénzhegy, ami nagyságánál fogva akár egyszerre több országot képes kirántani bajából, reszben azzal, hogy pénzt ad garanciák ellenében, részben pedig azzal, hogy szaktudásával segít. Lehet, hogy így indult az üzlet, ám a mennyiség új minőségbe csapott át, s a Valutaalap és Világbank alapítói szándékán túllépve, egyre inkább egy Világkormány szerepét tölti be.

Eszközei a polgári demokrácia eszközeivel már nem értelmezhetők, ezért egy demokratikus ország nem is tud védekezni ellenük. Ha a Világközpont például úgy dönt, hogy a magyarok heroikus erőfeszítése és vitathatatlan eredményei ellenére Magyarországot a maga sajátos eszközeivel megbünteti, mert nem tetszik neki, ahogy a XXI. század általánosan elfogadtatni kívánt istenségéhez, Mammonhoz viszonyulnak, amennyiben a Szent Pénz mindenhatósága fölé akarják erőltetni makacsul az Ember méltóságát, akkor a Pénz hihetetlen erejével ezt az országot akár a teljes nyomorba képesek taszítani, pusztán spekulációs és propagandaeszközökkel, csak hogy Mammon fensőbbségét rájuk kényszerítsék.

Ezt egyelőre még nem kell szeretni, háborogni is lehet, de lázadni már nem lehetséges. A magyar néplélekből kiirthatatlan szabadságvágy a Világközpont szemében veszélyforrás, amit időben és hatásosan kezelnie kell. Megtörtént. A forintunkat egy elképesztően aljas, ám annál hatásosabb, világméretű propagandakampánnyal kis híján tönkretették, s mert az erőviszonyokat látva sajnos joggal feltételezhető, hogy akár a forint megsemmisítésére is képesek lettek volna, le kellett ülni velük tárgyalni. Természetesen az új alku jobb lesz, mint amit felbontottunk, de azért a sorba ismét be kell állnunk.

Nem feltétlenül örökre. Egyszer minden válság véget ér. Az a rengeteg munka, amit a magyar embereik végeznek, az az elszánt korszerűsítés, ami a kétharmados forradalom jóvoltából elérkezett, a modernizáció, a harmonizáció és az erkölcsi újjáépítés előbb-utóbb egy új magyar csodát, egy új fellendülést eredményez, mert a társadalomban, éppen úgy, mint a természetben, a hosszan tartó, szívós és célirányos munka meghozza gyümölcsét. De addig élni kell. Lehetőleg békében, s amennyire lehet, szabadon.

Nos e rettenetes pillanat fényében mutatták meg igazi arcukat egy pillanatra a közélet szereplői. A kárörvendők, a vicsorgók, akik csak azt látják, hogy talán lesz egy új katasztrófa s akkor a káoszban végre lehet majd megint egy kicsit fosztogatni. Veszély idején egy egészséges közösség összefog, mert az életösztön ezt parancsolja. A kárörvendők, a gúnyolódók, a kormányt buktatni akarók e nem várt bajban politikai hovatartozástól függetlenül elárulták magukat: a zsákmány fontosabb számukra, mint a nemzet túlélésének ügye.

Naplót kéne vezetni mától piros és zöld tollal. Pirossal azok nevét írni bele, akik most elárulták, hogy a nemzetre veszélyesek, zölddel pedig azokét, akik- ben még mindig bízni lehet. Kincset ér majd ez a napló.