De Tamás Aladárné a 20. század gyermeke – az emberiség történetének legrettenetesebb százada az ő otthona. Tanított Tamás Aladárné, és átgyalogolt, átszáguldott életén a század. Túlélte az első világháborút. Mindjárt utána a legrettenetesebbet: Trianont. Nem ment sehová, és egy reggel arra ébredt, hogy nem magyar állampolgár többé.
Egy reggel arra ébredt, hogy csehszlovák állampolgár, és a vérlázító, aljas és undorító Benes-dekrétumok értelmében mindjárt másodrangú csehszlovák állampolgár. Jogfosztott és bűnös. Az a bűne, hogy magyar. Tamás Aladárné ezután is tette a dolgát.
Aztán megélte a második bécsi döntést, és magyar állampolgár lett ismét. Egy pillanatra helyreállt a világ rendje – de pünkösdi királyság volt az, és iszonyú árat kellett fizetni érte. És túlélte Tamás Aladárné Tiso rettenetes náci államát, a második világháború kimondhatatlan borzalmait – túlélte ezt is.
És nem ment sehová, de egy reggel csehszlovák állampolgár lett ismét. És megint csak másodrendű, megvetett, bűnös állampolgár. És látta véreit kitelepítve, látta a hajnali ködben a Dunán ringatózó nyomorult csónakokat, amelyekben a megalázottak és megnyomorítottak ültek, vissza sem nézve, és némán hagyták hátuk mögött az egész életüket.
Ezt is túlélte Tamás Aladárné. És nem ment sehová.
Van úgy, hogy az ember nem megy sehová valamiért. Hanem valamiért marad. A semmiért. S ezt a semmit úgy hívják néha korszerűtlenül, hogy szülőföld…
Bayer Zsolt írása a www.magyarhirlap.hu oldalon olvaható.