Alexa Károly: Mint mindenütt az országban, így a kivégzettek kultuszhelyén, a 301-es parcellában is: az egyszerű magyar emberek. A nép maga. És ez a tény nagyon nem mellékes az emlékezet számára. Lassan, nagyon lassan válnak hősökké a „tömegből” még azok is, akik valamilyen értelemben emlékezetes közszereplői voltak az akkori és a későbbi időknek: Tóth Ilona, Mansfeld Péter, Gérecz Attila, Brusznyai Árpád… Felidézhetjük magunkban, hogy az emlékezés gesztusainak eleinte szinte kizárólag a mártír miniszterelnök, Nagy Imre volt az előhívója. Ha másért nem, mert sorsa rímelt gróf Batthyány Lajoséra a magyar históriai jelrendszerben.

A kérdés tehát az, hogy az emlékezés képes-e arra, hogy egy nemzeti tömegmozgalomnak megtalálja a maga sajátos szimbolikáját, hogy három-négy évtizedes csönd és amnézia után megszerkessze egy tragikusan hősies nemzeti pillanat ikonográfiai rendszerét, ami stilisztikumában más, mint amit a nemzeti emlékezet korábban megálmodott Mohácsról vagy az elbukott Rákóczi-szabadságharcról, Világosról vagy Trianonról.