Nyugati világunk problémái és az euróválság okai

Szétnézve magunk körül azt tapasztaljuk, hogy a világ, amely a nyugati országok és elsősorban az angolszász világ dominanciájára épült, eltűnőben van. Ennek a nyugati dominanciának az alapját a technológiai előny adta. Az ezerhétszázas években még a világ teljes össztermékének, tehát a világ GDP-nek a kisebbik részét állították elő a nyugati világban, a nagyobbik részét valahol máshol. Ami most történik, lényegében nem más, mint egy, a nyugati emberek számára úgy 200 évvel ezelőtt már jól ismert állapot visszatérése. Az a dominancia, amelynek az alapját a technológiai előny adta, azért tűnik el, mert a technológiát tekintve a Nyugat nincs többé monopolhelyzetben. A gépsorokkal együtt a technológiai tudás és a rá épülő szervezési ismeret is kivándorolt azokba az országokba, ahol ma versenyképesebben dolgoznak, termelnek és állítanak elő, mint ahogy mi tesszük. Globálissá vált mindaz a tudás, amelyet mi, nyugatiak saját kárunkon gyűjtött össze.

A Nyugat által élvezett monopolhelyzet helyébe immár egy váltakozó kimenetelű küzdelem lépett.

A nyugati országok az elmúlt bő egy évtizedben problémák és kihívások elől fogyasztási célú, jóléti hitelekbe menekültek, hogy ezzel helyettesítsék a munkából megszerzett jövedelmet. Elszabadult a fogyasztásra, sőt ennek az államilag szervezett formájára, a jóléti kiadásokra fordított hitelek fölvétele. Mindeközben az egész európai gazdaság kiegyensúlyozatlanná vált, lecsökkent a jól termelő, erős vállalatok száma.

Vagyis nem pusztán a fegyelmezetlen költekezés sorvasztja az eurózóna perifériájának az államait, hanem az, hogy az euró oltalmában egy évtizeden keresztül a periférián lévő országok — gazdasági teljesítményükre való tekintet nélkül — olcsó hitelt élveztek.

Amint azonban a pénz fogyni kezdett, az elérhető hitelek összege megcsappant, lecsökkent, abban a pillanatban a pénzügyi unió gyengeségei mind előjöttek, és kiderült, hogy ezeknek a gyengeségeknek az orvoslásához csak pénzügyi eszközök nem elegendőek, költségvetési eszközök is kellenének, de a közös költségvetés és abból fakadó eszközök nem álltak rendelkezésre. A legutóbbi, december 9-én tartott európai uniós csúcson fontos javaslat született az államháztartási fegyelem megerősítésre. Természetesen üdvözlendő, ha valamilyen intézményes garanciával ezt ki lehet kényszeríteni, hisz ez esélyt adhat Európának, hogy rövid távon orvosolja az euróválságot, de a hosszú távú megoldást a belső gazdasági-kereskedelmi kiegyensúlyozatlanság problémájának feloldása és a gazdasági növekedés beindítása jelentheti.

Mindaddig nem lesz igazán sikeres az euróválság kezelése, amíg nem veszünk nagy levegőt, és nem döntünk le még néhány tabut, nem mondunk ki néhány olyan mondatot, amelyet a gazdaságfilozófiánk és gazdaságpolitikánk új alapjává tehetnénk. Márpedig érdemes lenne kimondanunk azt, hogy adósságot visszafizetni növekedés nélkül nem lehet, növekedés pedig nincs termelés nélkül.

Annak ellenére, hogy mi nem vagyunk tagjai az eurózónának, ezért az eurózóna válsága nem Magyarország válsága, elemi érdekünk, hogy a nyugati világ megbirkózzon vele. Világosan kell látnunk, hogy hazánkat kétségkívül súlyosan és kedvezőtlenül érinti, de magát ezt a válságot nem nekünk, hanem az eurózóna államainak kell megoldania.

A Magyarország előtt álló kihívások

Nekünk egy másik problémára kell összpontosítanunk, amelynek a neve úgy hangzik: a 2002 és 2010 közötti szocialista kormányzás, illetve annak öröksége. A tüneteket jól ismerjük. Az általános jelenségeken túl, mint korrupció és pénztelenség, valójában a szervezett magyar életnek teljes széteséséről beszélhetünk. Idetartozik a rendőrség megbénulása, az igazságszolgáltatás rendkívül alacsony hatékonyságú működése, az önkormányzatok adósságba fulladása, az ésszerűtlenül működő, fönntarthatatlan pályán lévő egészségügyi rendszer és a versenyelőny generálása helyett versenyhátrányt előállító oktatási rendszer.

2002 óta 52 százalékról 83 százalékra emelkedett az államadósság, 6 százalékról 12 százalék közelébe nőtt a munkanélküliség, és 2007-re lényegében leállt a magyar gazdaság. Mindeközben sok százezer munkaképes ember tűnt el a munkaerőpiacról. Az aktivitási ráta Magyarországon 55 százalékos, amellyel az utolsó előtti az unióban. Az európai átlag a mi 55 százalékunkhoz képest 65 százalék, az amerikai 75 százalék, a kínai 85 százalék. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk.

A leépülésünk oka röviden az, hogy 2002 és 2010 között gazdaságpolitika helyett kizárólag politikai és hatalmi szempontok határozták meg a kormányzati döntéseket, amely törvényszerűen vezetett egy finanszírozhatatlan helyzetbe, ahol a kormány politikai menekülőutat keresve végül is hitelekbe menekült, amit szavazatvásárlásra fordítottak. Joggal tehetjük fel a kérdést: hol tartanánk ma a 2002-es mutatókkal? Azt hiszem, sok problémánk egy csapásra megoldódna.

Valójában tehát ennek az örökségnek a fölszámolása az a probléma, amely a gondjainkat elsősorban okozza, és miután ezt nem mások okozták nekünk, a mi dolgunk, lehetőségünk és kötelességünk orvosolni. Ehhez ismét Európa legversenyképesebb gazdasági környezettel rendelkező országává kell válnunk, de legalábbis azon országai közé akarunk tartozni belátható időn belül. Sokan tamáskodhatnak afelől, hogy ez reális cél-e, de 1998—2002 között Magyarországot egyszer már Európa egyik legversenyképesebb környezetű, legjobb kilátásokkal rendelkező gazdasági rendszerévé tettük. Ha erre egyszer képesek voltunk, akkor nem szabad kisebb célt kitűzni. Miért kellene kisebb hegyet megmászni, mint azt, ahol egyébként már egyszer jártunk?

Mit tettünk eddig?

A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. 2010-ben először is el kellett távolodnunk a szakadék szélétől, ugyanis Magyarország csődveszélyben volt. A költségvetésbe írt háromszázalékos költségvetési hiány helyett a kormányváltáskor a költségvetés hiánya valójában hétszázalékos, sőt egy kicsivel afölötti volt. Ezt a különbséget le kellett dolgozni, hogy elkerüljük a görög utat.
A célt akkor újszerűnek számító, ma már a kontinens több államában alkalmazott eszközökkel értük el, amit összefoglalóan a tehermegosztás politikájának nevezünk. Úgy gondoltuk logikusnak és erkölcsileg helyesnek, gazdaságilag pedig célravezetőnek, hogy ne alkalmazzunk tovább a korábban megszokott megszorításokat, hanem a tehermegosztás jegyében vonjunk be olyan forrásokat is a költségvetési hiány csökkentésébe, amelyek korábban nem álltak rendelkezésre. Ilyen eszköz volt például a bankadó és a válságadók, amelyeket fokozatosan ki fogunk vezetni. Ezzel sikerült 4,2 százalékra szorítanunk a hiányt úgy, hogy közben nem keletkezett súlyos, az ország életét megzavaró politikai feszültség, amely értelmezésem szerint a bajok orvoslásának előfeltétele.

A másik elvet, amelyhez lépéseinket igazítottuk, a felerősítés politikájának nevezzük, abban az értelemben, ahogy a beteget szokták felerősíteni. A felerősítés politikájának célzott rétege az a középosztály, amely politikánk középpontjában áll. Úgy vélem, helyes a középosztály teljesítményét támogatni, mert ez a réteg viseli a nagyobb terhet. Dolgozik, vállalkozik, adót fizet, családot tart el, gyermeket nevel. Következésképpen erkölcsileg is vállalhatónak tartom azt a gazdaságpolitikát, amelynek középpontjának a középosztály fölerősítése áll. Széles, alulról nyitott, tehát a fölzárkózás lehetőségét megteremteni képes középosztályra van szükségünk, ezért 2011-ben a magyar középosztály fölerősítése érdekében 1280 milliárd forintot a magyar állam nem vont ki a családoktól és a gazdaságtól, hanem otthagyta náluk.

Munkánk harmadik rendező elve az átszervezés politikája, vagyis minden olyan rendszernek az átalakítása, amely ma adósságot és versenyhátrányt termel. Ezek átszervezését fogjuk elvégezni 2012-ben, amelytől a magyar gazdaság megerősítését reméljük. 1990 óta biztosan nem volt ilyen nagy átrendezés, vagyis ezek a változások, amiket most átélünk, a társadalmi alrendszerek átszervezése szempontjából nagyobb léptékű változások, mint amelyek a rendszerváltáskor történtek ezekkel a rendszerekkel.  Idetartozik az adórendszer, a közigazgatás, a felsőoktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a munkatörvénykönyv, a szociális ellátás, a családtámogatás és az igazságügy átalakítása.

Mindezek összességében így nagyobbat fognak változni, mint a rendszerváltás idején. Ezen intézkedések hatásaként 2011-ben négyszázalékos, 2012-ben pedig csaknem négy és félszázalékos GDP-arányos átrendezést hajtunk végre. Mindezen küzdelmek és hatalmas erőfeszítések árán ma ott tartunk, hogy az ország a saját lábán áll. 2011-ben még egyedi intézkedésekkel, 2012-ben már ezek nélkül is tartjuk a 3 százalék alatti a hiány, és mindeközben az államadósság csökkenése is jó úton halad.

Az építmény, amitől azt reméljük, hogy Magyarország eléri a kitűzött célokat, a törvények szintjén készen áll ennek az évnek a végéig. A 2012-es évben az a feladat, hogy bejárassuk. Az ilyen típusú politikai átszervezéseknek csak egyik része a törvényalkotás, a másik az új rendszerek beüzemelésének dolga, be kell a rendszereket indítani, és mielőbb föl kell őket pörgetni.
2011 végére azt mondhatjuk, hogy készen áll az a közjogi, politikai, gazdasági, szociális, kulturális építmény, amelynek az elemei védelemre érdemesek, érdemes őket tartóssá tenni, ahogy mondani szokták a politikában: konszolidálni.

Célunk: a magyar növekedés
 
Az eurózóna válságának hatásait és megörökölt problémáinkat akkor tudjuk csökkenteni, negatív hatásaikat mérsékelni vagy kiküszöbölni, ha sikerül beindítanunk a magyar gazdaság növekedését, amely a magyar sajátosságokra és erőforrásokra épül.

Mivel ma nem létezik nemzetközi növekedési stratégia, e tekintetben csak magunkra számíthatunk, ezért van szükségünk magyar nemzeti növekedési stratégiára, különben jövőre nem tudnánk elkerülni a recessziót.

Ami a gazdasági növekedésünket illeti, jó adottságaink komoly reményekre jogosítanak bennünket. Mi, magyarok most is versenyképes munkabérekért, de már versenyképes szaktudással és szorgalommal vesszük föl a versenyt. Tőlünk nyugatabbra lehet találni hasonló színvonalon teljesítő munkaerőt, de annak lényegesen magasabb az ára, és tőlünk keletebbre létezik ugyan olcsóbb munkaerő, de annak a színvonala alacsonyabb, így már nem éri meg a befektetőnek odavinni a tevékenységét. Ezért Magyarország továbbra is egyfajta közép-európai optimumot képvisel, amellyel bátran odaállhatunk a rajtvonalhoz.

Az én felfogásom szerint a magyar növekedésnek három dimenziója van: a finanszírozás javítása, a termelés növelése, valamint a külföldi befektetők Magyarországra vonzása.
A vállalati finanszírozás helyzetének javítására a közvetett ösztönzés eszközeit használjuk, s a magánszektor bankjait próbáljuk hitelezésre bírni. Erre a lehetőségeink rendkívüli mértékben korlátozottak, Az eurózóna válsága miatt a Magyarországon működő külföldi bankok szinte kivétel nélkül arra kaptak utasítást, hogy forrásaikat Magyarországról, sőt egész Közép-Európából hazavigyék. E tendencia közép-európai, sőt világméretű, tehát nincs összefüggésben a múlt évben kivetett bankadóval.

De még akkor is, ha igen korlátozottak azok az eszközök, ösztönzők, amelyekkel a magánbankokat a magyar gazdaság nagyobb finanszírozására bírhatjuk, azt a keveset is, amelyre lehetőségünk mutatkozik, ki kell használnunk.

E tekintetben meg kell vizsgálni a Magyar Nemzeti Bank szerepét, hogyan tudja a magánbankokat abba az irányba szorítani, hogy a pénzüket mind nagyobb mértékben helyezzék ki a reálgazdaságba. Sajnos ilyen politika ma a Magyar Nemzeti Bank részéről nincs.

Emellett szerepet kap a Magyar Fejlesztési Bank, amely képes az európai uniós pénzeket rövidebb határidő alatt és jobb hatékonysággal kihelyezni, mint ahogy eddig történt.
A növekedés második dimenziója maga a termelés, az iparfejlesztés, illetve a mezőgazdaság.

Megjelöljük azokat az ágazatokat, amelyeket forráshoz fogunk juttatni annak érdekében, hogy nagyobb súllyal működjenek közre a növekedés előállításában. Ilyen az építőipar, a járműgyártás, a gyógyszeripar, a vegyipar és az energiaipar is.

Nem feledkezhetünk meg a mezőgazdaságról sem. Néhány évvel ezelőtt még furcsán hangzott, ha valaki azt mondta, hogy a mezőgazdaságban van jövő, ha viszont megnézzük az idei évi nemzetiössztermék-számokat, az abban bekövetkező növekedés tekintélyes része a mezőgazdaságból származik.

Végezetül a növekedési politika harmadik dimenziója a külföldi működő tőke bevonzása, amely nagyon komoly segítséget jelentett Magyarország számára az elmúlt húsz évben. Munkahelyet teremt, javítja az exportot, és a beszállítói szerződéseken keresztül pedig néminemű piacot is ad a magyar kis- és középvállalkozásoknak. Ezért az ésszerű, vállalható kereteken belül az ilyen típusú beruházások támogatása Magyarországon továbbra is fontos marad.

Összességében céljaink biztosak, megteremtett alapjaink erősek, van hosszú távú stratégiánk, látjuk a rövid távú aktuális problémákat, értjük a következő év legnagyobb kihívásait.

Magyarország készen áll a 2012-es évre. Nincs illúzióm. Az elfogadott törvények, amelyekkel átalakítjuk a magyar élet számos fontos dimenzióját, a bejáratás során konfliktusokat fognak okozni. Ezeket a konfliktusokat vállalni kell, ezek nem véletlenszerűen jönnek majd elő. Pontosan tudjuk, hogy mikor melyik lépésünk eredményeképpen jelentkeznek majd. Ezeket politikai stabilitás megőrzése mellett egyenként, hol megállapodással, hol pedig meggyőző erővel majd kezelnünk kell, s akkor végre tudjuk hajtani a jogi alapozás után annak a magyar intézményrendszernek a működésbe hozását is, amely jó esélyt ad arra, hogy Európa legversenyképesebb gazdaságai közé emelkedjen Magyarország.

Nehéz esztendő áll előttünk, de a 2012-es év után egy igazán biztató és meredek emelkedést mutató 2013-as évre számíthatunk, és akkor 2014-ben már csak a megszerzett lendületet megőriznünk.

A kormányfő beszéde a Széll Kálmán Alapítvány díszvacsoráján, 2011. december 13., Budapest (szerkesztett)