Pilhál György: Miközben a nemzet aggodalmasabbik fele még mindig nem tud beletörődni, hogy Magyar Köztársaság helyett ezentúl Magyarország lesz a haza neve, a szolnoki Szigligeti Színház gálatársulata néhány lépéssel már biztosan előrébb jár... Szilveszter éjjelén, pontban tizenegykor, amikor a trianoni határ keleti túlfelén már éjfélt ütött az óra, az alföldi színészek - velük a telt házas nézőtér (talán a köztelevízió nézői is) - énekelni kezdték a székely himnuszt, azt a régi, rejtetten dúdolt, dacos éneket: "Ki tudja merre,/merre visz a végzet..." Szapora szívdobogás egy keserves esztendő végén. Nem volt ebben semmi árvalányhajas, bánatos magyarkodás, inkább valami régről felgyülemlett mondanivaló. Fényes arcokat mutatott a képernyő, zömük fiatal, alig ismert, sőt ismeretlen színész. Pedig ahogyan Molnár Nikolett szavalta a Szózatot, abból az igazi, a naprakész Vörösmarty szólt. Színjátszás és vidék? Nincs ebben semmi ellentmondás. Mennyi-mennyi tehetség, tiszta tekintet; miért, hogy alig tudunk róluk? (Mert itt kevesebb a vircsaft, ritkább a bulvárhír? Jut idő a játékra legalább.) De amit az egésszel mondani akarok: miközben játszottak, táncoltak, énekeltek ezek a szolnoki színészek, az ember valahogy azt érezte: bár idősebb lett egy esztendővel, s cudar időt tudhat maga mögött, dehogy adja fel - most akarja igazán...