Szentmihályi Szabó Péter: Az elmúlt három évszázad egyik kulcsszava volt a haladás, a progresszió. A „felvilágosult” emberiségnek egyre nagyobb része kezdett hinni abban, hogy a tudomány és technika segítségével egyre jobb lesz az élet, egyre kényelmesebb és kiszámíthatóbb. A földi boldogság vágyképei átjárták a politikát is, a szabadság, a jólét, az osztály nélküli társadalom, a tökéletes demokrácia ígéreteit visszhangozta a propaganda. Jön a teljes leszerelés, kitör a világbéke, „testvér lészen minden nemzet”. Az Európai Unió is gyönyörű álom volt, a kapitalizmus a legszebb arcát mutatta sokáig. Hiszen ki ne örülne az árubőségnek, ha van hozzá elég pénze? Ki ne örülne az új szolgáltatásoknak, ha meg tudja azokat fizetni? A magasban ott lebegtek a nagy példák, az Amerikai Egyesült Államok, „a korlátlan lehetőségek hazája”, vagy Svédország szociális biztonsága és igazságossága. Kinek ne tetszett volna az emberek, eszmék és áruk szabad áramlása? Aztán lassan kiderült, a dolog nem egészen így működik. Csak bizonyos emberek, eszmék és áruk áramolhatnak szabadon, a terheink fokozatosan növekednek, akárcsak kölcsöneink kamatai, és miközben azt hittük, fejlődünk, sőt fenntartha­tóan fejlődünk, szépen visszasüllyedtünk az 1970-es évek színvonalára termelésben és fogyasztásban is. A „haladás” fogalmának hazugsága lassan lelepleződött, így hát csalódottan és dühösen rá kellett döbbennünk, hogy a haza fontosabb, mint a haladás, eladtuk nemcsak lelkünket, de országunkat is az ördögnek, kezdhetünk mindent elölről. Nemcsak mi voltunk ilyen hiszékenyek, szinte az összes nép így viselkedett, mert szép volt az álom, a folytonos fejlődés és haladás látomása. Most visszatérünk az elfelejtett nemzethez, a hazához, a földhöz és a vízhez meg az isteni gondviseléshez, és egy kicsit szégyelljük magunkat.