Véglegesítette jelentését az Országgyűlés cukorgyárak privatizációját és a közösségi cukorreformok hatásait vizsgáló bizottsága. Az elmúlt évek során az átlagember csak annyit érzékelt az ágazat kapcsán, hogy egy kivételével bezárt az összes hazai cukorgyár, és szinte egyik napról a másikra duplájára emelkedett a cukor ára. Hogyan jutottunk el idáig?

A vizsgálóbizottság két nagy területet tárgyalt. Az egyik maga a privatizáció története volt, a másik pedig hazánk uniós csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspont értékelése, és annak itthoni következményeinek feltárása.

A történet a spontán privatizációval kezdődött. 1988-ban Sárközy Tamásék (akkori igazságügyminiszter-helyettes) nagyon „érdekes” törvényeket kezdtek el bevinni a szocialista parlamentbe, amelyeknek a lényege a tulajdonszerzés, illetve a vállalatirányítás megszerzése volt. Akkor nagyon kevesen látták át ezeket a törvényeket. A 80-as évek végén tizenkét cukorgyár volt hazánkban.  A tucatnyi cukorgyárból hat-hét rendelkezett komoly technológiával, ezeknek a vezetői mozdultak meg leghamarabb. Annyira előkészítették a privatizálást, hogy amikor az Antall-kormány megkezdte tevékenységét, egy-két hónap múlva már alá is írták az első privatizációs szerződést, decemberben a másodikat, és 1991 januárjában, februárjában a harmadikat. Ekkor kerültek a legértékesebb cukorgyáraink külföldi irányítás alá. Pillanatok alatt kihúzták alólunk a legjobb cukorgyárakat. 1991 év végén járunk, amikor az állam részéről rájönnek arra, hogy óriási teret szereztek a külföldiek. Ez idő tájt ocsúdnak fel a rendszerváltás sikere után, rájöttek, hogy a gazdaságra is oda kellene figyelni.  Ekkor egy koncepcióváltás történt az Antall-kormánynál, megállították a külföldi privatizációs szándékot, és ösztönözték a termelőket és a cukorgyárakat, hogy az államot is bevonva hozzák létre a megmaradt öt cukorgyárból a Magyar Cukor Rt.-t, hogy ellensúlyt képezzenek a külföldiekkel szemben. Az Rt. 1994 elején el is indult, de jött a kormányváltás.

Tehát a 90-es évek közepén még voltak magyar tulajdonban cukorgyárak. Mi történt később a Horn-kormány alatt a Magyar Cukor Rt.-vel?

A Magyar Cukor Rt. állandó forráshiánnyal küszködött, és a legnagyobb tulajdonosa, az állam nem adott pénzt a saját cégének, hanem azt is inkább eladta. A Gazdasági Versenyhivatal sem látott monopóliumot abban, hogy annak a három külföldi tulajdonos egyikének adták el a még magyar tulajdonban levő gyárakat, aki már korábban megszerezte a legjobb üzemeket. Ezután nem maradt többé magyar tulajdonban cukorgyár. Ebből az időszakból a bizottság két dolgot próbált vizsgálni: miért nem adtak pénzt a magyar tulajdonú Magyar Cukor Rt.-nek, és miért nem tartatták be a szerződésekben foglalt amúgy is gyenge feltételeket. Ezek a vizsgálati területek gyakorlatilag üresek maradtak, mert senki sem akart emlékezni arra, hogy miért történtek úgy a dolgok akkoriban, ahogy.

A Horn-kormányt követő polgári kormány úgy vette át az országot, hogy akkorra már nem volt magyar tulajdonú cukorgyár.  Ennek ellenére mit tehetett az akkori kabinet a cukorágazat biztonsága érdekében?

Az 1998-tól 2004-ig tartó időszakban még nem építették le a termelői kapacitást Magyarországon. A cukoripar mögötti szántóföldi termesztés ugyanakkora, sőt még nagyobb is volt, mint korábban. Nagyon erős, exportképes volt a magyar cukortermelés. Évi 300 ezer tonna még jelenleg is az átlagos hazai cukorfogyasztás, és több mint 400 ezer tonnát tudtunk akkor termelni. Az unióban kvótarendszer alapján termelhet mindenki. Az Orbán-kormány igen hatékony volt, ő tárgyalta le 1998 és 2002 között az unióval a kvótát, mely eredményeképpen több mint évi 400 ezer tonnát kaptunk. Tehát gyakorlatilag megtartottuk a korábbi termelési mennyiséget.

2004-ben beléptünk az unióba, és nemsokára elkezdődött a cukorágazat reformja, mely a jelek szerint balszerencsésen sült el. Legalábbis Magyarország számára mindenképpen…

2005-2006-ban elindult egy cukor-reformnak nevezett „bolondság”, mert állítom, hogy az volt. A folyamat még Franz Fischler osztrák mezőgazdasági biztos alatt kezdődött, majd Mariann Fischer Boel, egy dán liberális politikus átvette, és durván kiterjesztette az egész reformot. Boel a fejébe vette, hogy mindent a szabad piac elvei szerint kell működtetni, ezért nyitotta ki az unión kívüli országok felé is a lehetőségeket. Az volt a mániája, hogy a mezőgazdaság ugyanolyan nyitott szerkezetű legyen, mint mondjuk az autógyártás. A társadalmi szerepköre a mezőgazdaságnak sokkal nagyobb, mint a szolgáltató, ipari vagy kereskedelmi szektornak. Ezt ugye, tanítják jobb helyeken. Ez az információ azonban nem jutott el Mariann Fischer Boel-hoz. Az EP-képviselők támadták a reformjait rettentő módon, de ő a bizottságon belül mindig előbbre tudta nyomni az ügyet.

Hogyan valósult meg a gyakorlatban a dán liberális politikus elképzelése?

Mariann Fischer Boel azt mondta, ne támogassuk a cukorrépa –termelést, mert olcsóbb Brazíliából ideszállítani a cukrot. Elméletileg igaz ez a dolog, de egy problémája van, hogy függő helyzetbe hozták az egész uniót, de különösen azokat az országokat, akik elvesztették végül a cukortermelésüket. Ezután megindultak az osztozkodások a kvóta-visszaadás körül. Óriási hibát követett el Gráf József, akkori MSZP-s földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, amikor támogatta a reformot, mert figyelmen kívül hagyta, hogy minden magyar cukorgyár külföldi kézben van. Erre Glattfelder Béla fideszes EP-képviselőn kívül még Tabajdi Csaba MSZP-s politikus is figyelmeztette, de hiába. A 2006 februári miniszteri ülésen Gráf József is megszavazta a végső változatot, így zöld utat kap a cukorreform. Ezzel gyakorlatilag a kvóta-tulajdonosok, azaz a gyártulajdonosok kezébe került a döntés, hogy melyik üzemet zárják be, azért mennyi pénzt kapnak. Ha egyszer zöld utat adunk, hogy a cukoriparban le lehet építeni, akkor az osztrák, a francia, vagy a német nem az otthoni gyárát fogja bezárni, hanem a külföldit. Ez így is történt. Magyarország esetében az évi 400 ezer tonnás kapacitásból 300 ezret adtak vissza, nagyjából 105 ezer tonna maradt, ez a kaposvári, de külföldi érdekeltségű cukorgyár tulajdonában van, a többi üzemet bezárták. Emiatt be kell hozni évi 200 ezer tonna cukrot, mert 300 ezer tonna a hazai fogyasztás. Ennek rögtön meg is látszódott a hatása a cukor árának emelkedésében.

Miért nem működik a gyakorlatban a „brazil-ügylet”? Korábban pedig – többek között - azzal indokolták a reformot, hogy a cukornádból 30 százalékkal olcsóbb előállítani a cukrot, mint a cukorrépából, ezért a dél-amerikai országból kell azt importálni.

Brazília eldöntötte, hogy energetikailag függetleníti magát az importtól. Ennek az is következménye, hogy 2007 után a cukornád-alapú kristálycukor termelést szerinte teljesen visszafogták, a cukornádból bioetanolt állítanak elő nagyon nagy mennyiségben. Lett „egy kis probléma” ebből, mert Európa a leszűkített termelés következtében ráállt a brazil importra. Magyarországnak pedig nem volt se joga, se kapacitása, hogy beindítsa a cukorgyártást. Ezt érzékeli minden lakos abban, hogy kétszeresére felment a cukor ára. Itt megjegyezném azt is, hogy Csehország szintén eladta mindegyik cukorgyárát külföldieknek, de az ottani kormány külön leült velük tárgyalni, és kikényszerítette azt, hogy nem vittek el kvótát az országból.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Újra lehet majd indítani a cukortermelést hazánkban?

Amíg a kvótákban nem történik változás, nem indíthatjuk újra a termelést. Ha kvótát vásárolnánk - ha lenne olyan bolond, aki eladná -, akkor lehetne gyárat építeni. Az uniós szabályozás csak 2014 után jár le. Háromféle irány lehetséges. Az egyik változat, hogy megszűnik a kvótarendszer, mindenki annyi cukorgyárat épít, amennyit akar; a második verzió, hogy marad a jelenlegi rendszer a korábban kiosztottak szerint, a harmadik pedig az, hogy marad a kvótarendszer, de bővítik. Amennyiben a harmadik változat valósulna meg, akkor minden országnak újra kell tárgyalni a kiosztást, és a tárgyalásokon ott kell toporogni, nagyon agresszíven és erősen a magyar kormányzatnak is. Ha így alakul, majd azt is meg kell magyaráznunk, hogy 2008-ban miért adtuk el majdnem az összes kvótát, most meg miért kérünk mégis…

300 ezer tonna kapacitásról mondtunk le, ezért nagyjából 65 milliárd forint kompenzációt kaptak a kvóta tulajdonosai és a termelésből kiesett gazdálkodók, nagyjából 85-15 százalékos arányban. 100 ezer tonna kapacitás felépítése mai áron számolva mintegy 100 milliárd forint, tehát 300 ezer tonna kapacitás felépítése 300 milliárd forint lenne.

Az agráriumot – több másik ágazathoz hasonlóan – nem a hosszú távú kiszámíthatóság jellemezte az elmúlt két évtizedben. Változást hoz majd ezen a téren a nemrég elfogadott Darányi Terv?

A kétezres évek elején, a polgári kormány idején indult el a családi gazdálkodási modell törvényi szinten, de nem volt ideje, hogy kiforrja magát, mert 2002-ben jött a kormányváltás. Ezt követően azonnal elvették a gazdálkodóktól a kedvezményeket, de a kötelezettségeik maradtak, a szocialisták a nagyüzemi gazdaságokat támogatták.  Az évek során olyan komoly véleménykülönbségek alakultak ki a polgári oldal és a szocialisták mezőgazdaságról vallott filozófiájában, hogy nem lehetett, és mind a mai napig nem lehet őket összeilleszteni. Így nem alakulhatott ki egységes irányvonal, ami biztosította volna a hosszú távú tervezést. Erre kínál megoldást az Ángyán József vezetésével készült Darányi Terv, mely egy tízéves stratégiát vázol fel. A középbirtokon gazdálkodó családi gazdaságok esetében lehet arra alapozni, hogy munkaerő felvevők lesznek. Fontos még a kézimunka igényes területek erősítése ott, ahol lehetséges. Vissza kell állítani a feldolgozóipart, és el kell indítani a családi demográfiai földprogramot. Mindenek előtt pedig vissza kell szerezni a hazai piacokat és a fogyasztókat. Nagyvonalakban ezt üzeni a Darányi Terv. Igenis hitet teszünk amellett, hogy nem a tőkés, nagyüzemi rendszer a kilábalás útja, hanem a sokszereplős, középbirtokon működő családi gazdaságok sokasága.

A családi gazdaságok esetében mindig előkerül az az ellenérv, hogy a kis terület miatt nem gazdaságos, ezért inkább a nagyüzemeket kellene támogatni.

A nyugati ember szemében az átlagos magyar birtokméret már nagybirtoknak számít. Európában - a most belépett 27 országgal együttesen - 19 hektár az egy gazdálkodóra vonatkoztatott termelői felület. A vezető mezőgazdasági országokban - Németországban, Franciaországban, Olaszországban - 33-38 hektár az átlagos birtokméret. Az angoloknál 45-50 hektár, de ott a megművelhető földterület hiánya miatt inkább legeltetés van. Ahol szántóföldi növénytermesztés és vegyesgazdálkodás van, mint hazánkban, ott 35-38 hektár az átlag. Most ehhez képest nálunk egy 100 hektáros gazda úgy érzi, hogy ő még kicsi, mert látja, hogy vannak 1000 meg 5000 hektárosok is.

A Darányi Terv kapcsán szóba került a hazai piac és a fogyasztók visszaszerzése. Hogyan érhető el, hogy a vásárlók a magyar élelmiszert vegyék meg a sokszor nagyon rossz minőségű import helyett?

Voltam skandináv országokban, ők nagyon erősek a fóliaházas termesztésben. Borzasztó ízetlen zöldségféléket termelnek, de büszkék rá, és csak azt fogyasztják. Meg nem veszik a jóízű külföldit, csak a saját ízetlen, de svéd és finn termékeiket fogyasztják. Nagyon tudatosak ott a vásárlók. Talán a Darányi Terv is irányt mutat nekünk. Már a Parlament előtt van a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló törvény tervezete. Meghatározzák majd azt is, hogy mi a magyar termék. A szándék szerint 95 százalékban Magyarországon termelt alapanyag felhasználása szükséges ahhoz, hogy a magyar termék nevet és logót viselhesse az áru. Reméljük, ez keresletet támaszt a valódi magyar élelmiszerek iránt.

Tehát ha valaki a szalámi-gyártáshoz külföldről hozza majd be az alapanyagot, és nem hazai sertésből készíti azt el, akkor az nem lesz magyar termék?

Igen, ez egy tökéletes példa. Drága a magyar hús, viszont a legjobb minőségű. Ez azért van, mert hazánkban gabonával etetik a jószágot, nem pedig ipari hulladékot is tartalmazó takarmányokkal, mint néhány külföldi országban. Ennek kapcsán elég felidézni a tavalyi dioxin-botrányt. Éppen ezért hírét kellene kelteni a magyar húsnak a nagyvilágban.

A jó minőség mellett még mi szólhat a magyar mezőgazdasági termékek mellett? Mi az, amire alapozhat az agrárium?

Ha valamit üzenni akarunk a magyar mezőgazdaságról a fogyasztói világnak, akkor a jelmondatunk: tiszta agrárkörnyezetben tiszta élelmiszert termelünk. Magyarországon soha nem volt olyan mértékű vegyszerezés az agráriumban, mint néhány nyugat-európai országban, és megtiltottuk a GMO-t is. Tiszta maradt az agrárkörnyezetünk. Az európai fogyasztók körülbelül 80 százaléka távolságtartó a GMO-val. Erre nagyon oda kell figyelni a jövőben, mert ez egy fizetőképes piac.