Eörsi a Népszabadság kérdésére ezt válaszolta 2011. október 27-én: „Ha Gyurcsány Ferencnek sikerül egyesítenie az SZDSZ igazságát, az MDF nemességét és az MSZP szerethetőségét, akkor ebből még bármi lehet.”

Megvallom férfiasan: többször kellett elolvasnom az idézetet, ugyanis nem nagyon hittem el azt, amit láttam, értelmezni pedig végképp nem tudtam – egy darabig.

Mi is volt oly meglepő számomra?

Először is 2011-ben három bukott pártról, mint követendő példáról beszélni nem más, mint igazi politikai fekete humor.

Másodszor, e három párthoz olyan (pozitív) fogalmakat társítani, mint amikhez Eörsinek volt érkezése, már sokkal inkább a politikai science fiction területére vezet bennünket.

Míg harmadszor, a három párt perverz frigyének gyümölcseként megszülető negyedik formáció látomása egyenesen színtiszta politikai pornográfia.

A műfajok ilyetén kavalkádja ellenére meggyőztem magam, hogy valóban azt látom, amit, így gondolkodásom az értelmezési szakaszba lépett. Kezdeti elbizonytalanodásomat talán az okozhatta, hogy a három említett párt azon időszakával próbáltam azonosítani a fenti – egyébként pozitív kicsengésű – fogalmakat, amikor azok erejük teljében voltak. Sokadszori olvasást követően aztán két évtizedes perspektívába helyeztem a Liberális Internacionálé volt alelnökének – még mindig Eörsi Mátyásról beszélünk – szavait és végül megértettem, miről is beszélhet.

Hiszen az SZDSZ-MDF-MSZP triász végnapjaira, nem pedig hőskorára érdemes asszociálnunk, különösen akkor, ha a végeredményt magában a Demokratikus Koalícióban látjuk testet ölteni. (Amelyet korábban úgy is jellemeztem, mint ahova összefújta a hazai politikai szemetet a szél.) Ennek fényében pedig már pofonegyszerű a dolgunk: Az SZDSZ igazsága – a saját értelmezési keretemben – abban a pálfordulásban rejlik, amelyet akkor hajtott végre, mikor 1994-ben a többéves antikommunista-színlelést követően összebútorozott a volt kommunista párt utódpártjával, az MSZP-vel. De sajátos SZDSZ-es igazságnak foghatjuk fel azt is, ahogyan 2008-ban de jure hatalmon tartották az MSZP-t, miközben de facto már régen a népakarat ellenében kormányoztak.

Az MDF esetében azon nemességet látom felsejleni a DK jövőjében, ahogy 2004-ben kizárta alapítóit a pártból (többek között és elsősorban az 1987-es lakiteleki szellemiség megtestesítőjét, Lezsák Sándort). Vagy gondolhatunk az MDF-et balra toló Dávid-Herényi tandem „nemes” gesztusára, ahogyan kihívójukat, Almássy Kornélt kényszerítették visszalépésre a maradék MDF elnöki pozíciójáért folytatott verseny finisében.

Mindemellett az MSZP „szerethetősége” továbbra is igazi talány. Egyedül Medgyessy Péter esetlen, csetlő-botló jelensége sejlett fel számomra a múltból, mint akire úgy tekinthettek néhányan, mint a politikába belecsöppent „nép fia”, aki végül áldozatává is vált az SZDSZ hatalmi játékának és az azt meglovagoló Gyurcsány-puccsnak. Bár lehet, hogy az MSZMP-utódpárt azok számára valóban szerethető, akik pozitív érzésekkel gondolnak vissza a rendszerváltozás előtti időszakra, így a kommunistából demokratává avanzsált politikusok– élükön Horn Gyula és Lendvai Ildikó – jelenléte közéletünkben jóleső nosztalgiával tölt(ött) el egyeseket.

Rakjuk végül össze a fenti politikai puzzle darabkáit: a kozmopolita-liberális SZDSZ-ből, a politikai bájait opportunista módon áruló (volt) MDF-ből, és a (volt) kommunistákkal, így a kommunizmus örökségével a mai napig terhelt MSZP-ből kirajzolódó kép végül a Gyurcsány-pártot adná ki?

Ha a válasz valóban „igen”, akkor csupán egyetlen – költői – kérdésem maradt: biztos, hogy huszonkét évvel az első szabad választások után pont egy olyan pártra lenne szüksége Magyarországnak, amely bukott pártok eszmeiségét és bukott politikusait egyesíti?!