Péterfalvi Attila, az adatvédelmi hatóság elnöke viszont cáfolta a főtitkárnő aggodalmait, szerinte nem történt jogsértés, hiszen a rendőrök nem viseltek azonosító számot, így a nevük lett közérdekű adat. Arról egyelőre nem adott ki közleményt Bárdos érdekvédő, hogy megnyugtatta-e a magyarázat. Gyaníthatóan nem, őt nem olyan fából faragták - egyik aláírója volt a Gyurcsány Ferenc által 2008-ban életre lehelt, azóta vegetáló Magyar Demokratikus Chartának. Ennek fényében érdemes figyelni Bárdos Judit munkásságát és aggódásait.

„Megfélemlített” és „demoralizált” állomány.

Sokféle mítoszt szőttek, szövögettek már a 2006-os vérgőzös nemzeti ünnep köré a balliberális térfélen, de kevés volt ennyire gyomorforgató. Talán még maga Gergényi Péter nyugalmazott budapesti terrorfőkapitány is elismerően csettintett odahaza, amikor meghallotta e szóleleményeket. Pedig ő sem ment a szomszédba cinikus bonmotokért („az azonosító számok leestek”, „nem használtunk viperát” és a többi).

„Megfélemlített” és „demoralizált” állomány.

Emlékszem, én azon a napon épp a Károly körút-Madách tér sarkán beszélgettem kollégákkal, amikor megindult a támadás. Láttam, amint jobbról szabályos alakzatban rohamozni kezdenek a rendőrség lovasai kivont kardlappal. Őket a talpas állomány követte, kezükben vipera és egyéb nem rendszeresített eszközök. Akihez közel értek, ütötték. Én meg csak álltam és nevettem. Igen, nevettem, mert annyira valószerűtlen volt, ahogy éppen a rend őrei randalíroznak. Aztán haditudósítóhoz méltatlanul futásnak eredtem.

Menekültem a tömeggel, de akkor már nem nevettem. Aztán föltorlódtunk, a falhoz préselődve, egymás lábán tapodva araszoltunk, ahogy tudtunk, a Dohány utca felé. Előttem és mögöttem elegánsan öltözött, középkorú nők sikítoztak, a mellettem sodródó sráchoz pedig odaugrott egy egyenruhás, és egy izmosat rávágott. Majd még egyet. Aztán „Dögöljetek meg!” felkiáltással közénk fújt egy nagy adag paprikaspray-t. Hogy miért, nem tudom. Senki sem tudta. Csak menekültünk egymás hegyén-hátán, próbáltunk levegőt venni, és a szemünkből kipislogni a könnyeket. Nem volt egyszerű, a vegyszer kíméletlenül csípett, még napokkal később is fájt tőle a szemem és az orrom.

Valahogy elvergődtem a zsinagógáig, ahol már szellősebben voltunk, végre levegőt is kaptam. Ez volt az én október 23-ám 2006-ban. Bárdos Juditnak üzenem, a képembe fújó kedves kollégája egyáltalán nem tűnt demoralizáltnak vagy megfélemlítettnek - mi, menekülő civilek viszont azok voltunk, nagyon is.

A teljes publicisztikát a hétfői Magyar Nemzetben olvashatja.