FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
"...díjazva van az élet..."
Joggal tehetjük föl a kérdést immár lassan hétnegyed évszázada, amikor közönyös, egymásra sorjázó hétköznapjaink megtorpannak március 15-én, és föl is tesszük ezt a kérdést, hogy miért éppen ez a nap lett az a magyar ünnepek között, amelyre mindenki úgy tekint, mint a nemzeti együttlét legszebb és legszentebb piros betűs alkalmára. Ha nem is volt mindig piros betűs, tudjuk, hiszen voltak évtizedek, régen is, a közelmúltban is, amikor a szabadságnak még a gondolatától is rettegett az államvezető reakció. És mitől van az, hogy öt-hat nemzedéknyi idő, azaz már 1849 óta ünnepe a magyarságnak ez a zsarnokijesztő évforduló, ez a közszabadságot hirdető tavasz eleji nap?
Létrehozva: 2012. március 14., 08:53

Honnan tudta, miből érezte meg biztosan a magyarság már az első évfordulón, hogy ez a nap lesz az, amelyre a nemzeti lét minden jövendő szakasza úgy tekint majd – „míg él nemzet e hazán” –, mint amit nem lehet közömbös vállvonogatással tudomásul venni, ami nem munka- és iskolaszüneti rutineset, hanem olyan huszonnégy óra, ami a lélek kötelező eseménye, amikor mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy mi is a haza, mi a szabadság, mi végre vagyunk még mindig magyarok, s mi végre vagyunk itt, ezen a Gondviselés által számunkra kijelölt helyen – mi magyarok. És azon, hogy milyen kötelezettségeket ró ránk évről évre az emlékezés.

Visszatekintve a régmúlt ama évszázadaira, amikortól országunkat hazának és a magyarságot nemzetnek kell és szabad neveznünk, és ha az 1848–49-től eltelt másfél évszázadra is odavetjük tekintetünket, örömmel és büszkeséggel nyugtázhatjuk: voltak dicsőséges pillanatai a magyar históriának, büszkén és örömmel, ám ugyanakkor szorongva és szomorúan vehetjük tudomásul, hogy ezek az alkalmak nemcsak rövidek voltak, nemcsak hogy gyakran vérfürdőbe futottak, nemzetcsonkulásba nyomorodtak, de ami igazán nyomasztó, hatástalanok voltak a rájuk következő magyar évtizedekre nézve, vagy legfeljebb csak hosszú-hosszú idők múlva észlelhető, esetleg, valamelyes hatásuk. Érvényes ez a Rákóczi-szabadságharcra éppen úgy, mint az 1956-os nemzeti felkelésre.

A magyarság 1849. március 15. napján (és a rákövetkezőkön) pontosan tudta, hogy van ünnepelni valója. Tudta ezt annak ellenére, hogy a forradalmi láng már nem lobogott oly fennen, mint egy esztendeje, hogy a forradalom emberemésztő háborúvá váltott át, hogy az eseményes hónapok megosztották a magyarságot, hogy az érdek mind inkább feledtetni látszott az eszményeket, hogy mind baljósabb borulat szürkítette a közvetlen jövendőt. A magyarság mindezt érezte, és mégis tudta, hogy ünnepelnie kell.

A teljes írás a március 14-i Magyar Hírlapban olvasható.