És akkor most mondom, mi a valóság. A valóság az, hogy ha Jávor Benedek, ennek a pártnak a legfelül lebegő főalakja széles mosollyal aláírogat Mesterházy Attilával, akkor az gesztusnak sok, szándéknak pedig önleleplezés. Mert ha az ember Mesterházy Attilával bármit, ismétlem, bármit, akár egy parkolócédulát is aláír, az már nem egyenlő távolságtartás a két oldal között, hanem maga az elköteleződés.
Ezen a ponton engedjenek meg egy személyes vallomást. Az elmúlt két esztendőben családi és baráti körben mindig zavarba jöttem, ha valaki újragombolt SZDSZ-nek nevezte az LMP-t. Mert lássuk be, bizonyítás nélkül minden tétel a levegőben lóg. Azt gondoltam, hogy az LMP sajátos képződmény, és éppen ezért várjunk az ítéletalkotással.
Csakhogy: itt az MSZP. A párt, amely mágnesként vonzza magához az innen-onnan leforgácsolódott fémdarabkákat. Valahogy mindig az a történet vége, hogy a szocialisták összecsókolóznak az aktuális emberi jogista alakulattal. És lőn. Már megint együtt látjuk az MSZP-t a pragmatikus emberszeretet honi képviselőivel.
Nem feltétlenül kellene ennek így lennie, ha az új választójogi törvény nem szorítaná együttműködésre az ellenzéket. A Jobbikot azonnal vegyük ki a kalapból: velük senki nem óhajt együttműködni, és ők is szívből gyűlölnek mindenkit, aki nem sírja tele minden reggel a zsebkendőt a tiszaeszlári perre emlékezve. A frakció nélküli Gyurcsány megint csak nem az a fajta, akivel az ember összejárna családostól. Marad nekünk az MSZP és az LMP. Nekik kellene valami közöset kifőzniük, hogy megállítsák a Fidesz-hengert.
Sokáig nem látszott biztosan, az LMP óhajtja-e a kényszer-együttműködést. Mára azonban úgy tűnik, a kérdés eldőlt. Nemcsak a kölcsönös gesztusok, a mosolygós aláírások, a közös demonstrációk, de a szükségszerűség is egymáshoz közelíti az MSZP-t és az LMP-t. Ha ténylegesen vagy hallgatólagosan nem segítik egymást, lassan, de biztosan eltemetkezhetnek, a matematika rideg tényei alapján labdába sem rúgnak 2014-ben.
A teljes publicisztikát a Magyar Hírlap pénteki számában olvashatja.