Boros Imre: A hajdani osztrák–magyar államban a közös pénzügyminiszter csak a közös ügyek (honvédelem és külügy) pénzügyeit intézte. A két funkcióhoz a két állam nemzeti jövedelme arányában járult hozzá. Egy ilyen típusú együttműködésben ugyanezekre a funkciókra és a hagyományos kohéziós célokra kellene közös költségvetést kialakítani. A költségvetési unió azonban nem erről szól. Ez a közös pénzügyminisztérium beleszólhatna a nemzeti költségvetésekbe azok elkészítésekor is, azaz a teljes pénzügyi szuverenitás feláldozása a cél. Ilyen mélységben még az Egyesült Államokban sem nyúl bele a szövetségi állam a tagállamok ügyeibe. Az effajta centralizmusra a romokban heverő bankok további mentése miatt van szükség. Erről szól a bankunió és az uniós szintű bankfelügyelet. Hol marad akkor az eddig sokat ismételt szubszidiaritási elv? Az elővágás már megtörtént. A bankmentő alapot ravasz módon eurómentő alapnak nevezték el. A választópolgár aggódik az eurója miatt, a bankokért azonban kevésbé fáj a feje. De fájt eddig és ezek után is a csúcsok főszereplőinek, és kiváltképp azoknak, akik őket mozgatják. A bankmentő alapba az államok költségvetése tehet pénzt, vagy vállalhat garanciákat. Ezek fedezetére helyet kell szorítani a nemzeti költségvetésekben, de úgy, hogy az államok deficitje se növekedjen. Ezt a célt szolgálná az EU-szintű költségvetési unió, valamint a pénzügyminisztérium. Ők mondanák meg, hogy hazánkban mennyi jut oktatásra, egészségügyre, tömegközlekedésre abból, ami marad az eurómentő-bankmentő csomagba történő befizetések után. A nemzeti parlamentek munka nélkül maradnának, csak az utólagos bólogatás lenne a dolguk. Az uniós kassza és az IMF-fel szembeni tartozások befizetése mindig elsőbbséget élvezne.