A kérdés egyáltalán nem költői, a fenti válaszadási gyakorlat az E.ON vezetőié. Olyankor szokták alkalmazni, amikor valaki azt tudakolja tőlük, mennyibe is kerül pontosan az Oroszországból általuk Magyarországra hozott földgáz.

Amikor az E.ON a múlt évtized közepén megvásárolta a Moltól a gáznagykereskedő és -tároló céget, megörökölte azt az 1996-ban kötött szerződést is, amely a Gazpromtól megvásárolt fűtőanyag árképzését rögzíti. A részletekről a szerződő feleken kívül emberfia nem tud semmit, csupán azt, hogy a tarifa nem a kitermelés és a szállítás költségein alapul, hanem az olaj világpiaci alakulását követi.

Az effajta árképzést Hollandia vezette be egykor azért, hogy a fogyasztóknak még éppen ne érje meg egyéb tüzelőanyagra – olajra – váltani, s az állam a lehető legnagyobb járadékbevételre tegyen szert. Ez a kitermelőknek kimagasló biztonságot és hasznot garantáló, ám a piaci versenyt, ezáltal az alacsonyabb árak kialakulásának lehetőségét megfojtó gyakorlat egy ideig előnyösnek látszott, amióta azonban az olaj ára meredek emelkedésbe kezdett, jószerivel csak károkat okoz.

Az azonnali piacon már régóta kedvezőbbek az árak, de az elégtelen vezetéki összeköttetések és a homályban tartott gázszerződés béklyójában ebből a magyar fogyasztók csak keveset profitálnak. És soha nem is lesznek képesek többre, hacsak nem változnak meg a peremfeltételek. Mondjuk olyan módon, hogy a kormány megváltoztatja őket.

A Gazprommal kötött gázvásárlási megállapodás 2015-ben lejár, helyette új, a mostaninál lehetőleg kedvezőbb szerződést kellene kötni. Jelen állás szerint a kérdés az, rábízzuk-e a magyar fogyasztók bőrére és az ország versenyképességére menő alkut a német vállalatóriásra, vagy tárgyaljon a magyar állam.

A teljes publicisztikát az MNO-n olvashatja.