Erdősi Csaba: A bankok úgy teremtenek pénzt, hogy betéteket fogadnak és hitelt adnak, körbe-körbejáratva ugyanazt a megtakarítást. A kihelyezett hitelek ugyanis betét formájában előbb-utóbb újra visszatérnek a bankokhoz, megteremtve egy újabb hitel nyújtásának alapját és így tovább. A részletekbe nem belemenve: ötszázalékos kötelező jegybanki tartalékrátát feltételezve egy egymillió forintos betétből a ki- és visszahelyezési ciklus végére húszmillió forintnyi betét- és tizenkilencmillió forintnyi hitelállomány keletkezik, miközben a kört elindító egymillió forint is hiánytalanul ott lesz a jegybank tartalékszámláján. Az alapvető banki tevékenység nyomán hússzorosára dagasztott számlapénz persze nem valóságos, mégis képes dinamizálni a nagyon is valóságos gazdaságot – nem véletlenül érezte olyan fontosnak Széchenyi István a hitelezés megteremtését Magyarországon.

Most gyakorlatilag ott tartunk, hogy újra erre lenne szükség. Hogy ez miképpen lehetséges, remélhetőleg elkerülve a válságot megelőző pénzszórást – amikor annak is jutott kölcsön, akiről szinte biztosan lehetett tudni, hogy törlesztésre képtelen lesz –, de azért megmozgatva a mostani állóvizet is, az persze nagy kérdés. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy a hazai bankszektort legalább fele részben magyar tulajdonban szeretné tudni, sokan felhördültek, hogy na, így biztosan nem, de ha szétnézünk egy kicsit a nagyvilágban, kiderül, ez igenis alappal bíró elképzelés. Magyarországon kilencven százalék fölötti a bankrendszer külföldi kézben lévő része. Ennél nagyobb aránytalanság, leszámítva az alig félmilliós lélekszámú Luxemburgot, csak Burkina Fasóban, Barbadoson és Madagaszkáron van. Ha mellé állítjuk, hogy az Egyesült Királyságban 57, Kanadában 42, Németországban 14, Franciaországban pedig 6 százalékban van külföldi kézben az ágazat, nem kérdés, melyik csoporthoz tartoznánk szívesebben, de a szlovák, a román, a cseh és a lengyel aránytalanság is jóval elmarad a hazaitól.