A második szovjet intervencióval háború kezdődött – hadüzenet nélkül. Az „ideiglenesen” hazánkban tartózkodó tizenkét hadosztályból – csaknem százezer katona – Budapestre öt hadosztállyal támadtak a szovjetek, a szárazföldi, páncélos támadás mellett a légierőt is bevetették. A szovjet csapatok, a második világháborúhoz hasonlóan, rommá lőtték a fővárost, több ezer halálos áldozat mellett iszonyatos pusztítást végeztek mindenütt, amerre jártak. A törvényes kormányt megdöntötték, amely órákon belül szétesett, a magyar hadsereg pedig parancsnok híján nem állt ellen. Végül is a pesti utca, a civilek vívták kétségbeesett harcukat napokig a szovjet csapatok és a Kádár neve mögé bújt ÁVH-sok, pufajkások, kommunista kollaboránsok ellen.

Ellenségeink és a hitehagyottak szokták mondani, hogy nekünk, magyaroknak csak vesztes háborúink voltak, győztes csatáink szinte egyáltalán nem. Egyébként is, mindig a rossz oldalra álltunk. Ez így sommásan nem igaz. Katonai győzelmeink még a mohácsi vész után is voltak. Elég említenünk a török ellen vívott, dicsőséges végvári harcokat, a Thököly vagy a Rákóczi-szabadságharc alatt szerzett győzelmeinket, nem beszélve az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fényes csatáiról, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc első szakaszáról, amikor a pesti srácok, a munkások, a felkelők megállították, visszavonulásra kényszerítették a szovjet tankokat. Nem, a bátorsággal, a hősiességgel nem volt sosem baj, hanem azzal, hogy a magyar erőket mindig is nyomasztó túlerő és belső árulás győzte le.

A teljes publicisztikát az magyarhirlap.hu-n olvashatja.