- Az Országgyűlés november 25-ét az Ön kezdeményezése alapján a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. Milyen érzés Önnek, hogy immár hivatalos formában emlékezhetünk meg a kommunizmus áldozatairól?

- Szüleim mindketten raboskodtak a Szovjetunióban. Amikor  megtudtam, mi történt velük, tettem egy fogadalmat, hogy amíg élek, mindenben segíteni fogom őket, és a történelmi tényfeltárásban is segédkezem, hogy soha többé ne fordulhasson elő még egyszer, ami a második világháborúban, illetve azt követően megtörtént. Úgy érzem, az emléknap elfogadásával óriási lépést tettünk efelé. Büszke vagyok rá, hogy sikerült a Parlamenttel elfogadtatni a határozati javaslatot. Sokan még azt sem tudják, miért ehhez a dátumhoz kötődik az emléknap, pedig ennek nagyon egyszerű magyarázata van. A Gulagról két csoportban szabadultak az emberek; 1953-ban és 55-ben. Valamennyien november 25-én léptek újra magyar földre. A politikai elítéltek közül 1953-ban mintegy 2400-2500-an - beleértve édesapámat is - két évvel később még 600-an tértek haza. Ne felejtsük el: több mint 800 ezer embert hurcoltak el annak idején a Szovjetunióba. Javarészt hadifoglyokat, de sokakat kifejezetten kényszermunkára, „málenkij robotra” vittek el, és ott vannak még a politikai foglyok is, akik számára a legrosszabb sors jutott. Megszépíti az emlékezést, hogy sok szenvedés és megaláztatás után a visszatérők egy örömteli eseménnyel szembesülhettek: 1953. november 25-én a magyar labdarúgó válogatott, közismert nevén az Aranycsapat, 6:3-ra legyőzte angol ellenfelét a Wembley Stadionban.

- Édesapja megjárta a Gulag rabtelepeit, ami már önmagában is emberfeletti teljesítmény. Tisztelettel tekintünk az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal Társadalmi Kollégiumának elnökeként végzett munkájára is. Mit jelent Önnek édesapja öröksége?

- Nekem minden tekintetben az édesapám a példaképem, aki fiatalon került az otthonától távol, mínusz negyven fokos hidegbe, embertelen körülmények közé. Túlélt minden megpróbáltatást, betegen jött haza, mégis képes volt rá, hogy újra megtalálja a helyét a társadalomban, és családot alapított. Orvostanhallgatóként egyetemi tanulmányait már nem fejezhette be, többször ült hazai börtönökben. Balatonfüreden először koholt vádak alapján halálra ítélték, majd huszonöt évet kapott, később Kolimán és Vorkután, Szibéria legkeményebb táboraiban raboskodott. Túlélését annak köszönhette, hogy a bányászati munka mellett orvosként is dolgozott. Sosem tett különbséget, ha egy őrzőtisztet, annak hozzátartozóját, vagy valamelyik rabtársát kellett meggyógyítani. Nagyon sok gyengébb fizikumú társát mentette meg azzal, hogy elhelyezte őket a gyengélkedőn. Az orosz nyelvet rabsága idején, az egyik táborban tanulta meg, mikor Szolzsenyicinnel együtt raboskodott két évig, aki nemcsak a hétköznapi, hanem az irodalmi nyelvre is megtanította. Ennek köszönhetően olyan szinten sajátította el a nyelvet, hogy hazatértét követően rövid időn belül szinkrontolmács lett belőle. Mindig is szívügyének tekintette, hogy a még élő, egykori politikai foglyok, illetve az elhunytak hozzátartozói a rendszerváltás után személyi és vagyoni kárpótlásban részesüljenek, tudván, hogy emberéleteket pénzzel nem lehet megváltani, de a túlélők, illetve a családtagok életét némileg könnyebbé lehet tenni. Apám haláláig a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) elnöke volt, mely tisztséget elhunyta után én vettem át. Megtiszteltetés számomra továbbvinni az apai örökséget.

- A hétvégén a SZORAKÉSZ együttműködési megállapodást kötött az 1945-1956 közötti Politikai Elítéltek Közösségével, a Recski Szövetséggel és a Fidelitasszal. Mit remélnek az egyezménytől?

- Az említett szervezetek közül három eddig is szoros kapcsolatban állt egymással, több mint tizenöt éve együttműködnek, gyakran látogatják egymás rendezvényeit, tartanak közös megemlékezéseket. Ők fogják össze azt a körülbelül egymillió üldözöttet, akiket 1944 őszén, vagy 1945-öt követően börtönöztek be, telepítettek ki, tettek kuláklistára, vagy hurcoltak el a Gulagra. Gondolkodásmódban, viselkedésben, identitástudatban, hazaszeretetben egyik üldözötti forma áldozatai között sincs különbség, emellett a tagok egy generációból valók, ugyanazt a neveltetést és erkölcsi tartást kapták mindannyian a szüleiktől. Sajnos a fő motiváció, hogy szorosabbra fűzzük az együttműködést, az a tény, hogy tagjaink egyre fogynak. Méltatlanul kevés szó esik arról Magyarországon, hogyan jutottunk el 1956-ig. Erről a témáról a fiatalok szinte semmit sem tudnak. Fel kell őket világosítani a rendelkezésre álló minden lehetséges írásos, képi- és hanganyag segítségével. Beszélnünk kell a múltról. Nem a sebek feltépése miatt, hanem azért, hogy megismerjük a valós magyar történelmet. Ha hárman összefognak, és próbálják tanítani a felnövekvő generációkat, vagy próbálnak beszélgetni velük, akkor talán több sikert érhetnek el, mint külön-külön.

- Rendezvényeiken felhívták a figyelmet arra, mennyire fontos, hogy a társadalom, azon belül is főleg a fiatalok megismerjék a „valódi” múltat, tiszta képet kapjanak a diktatórikus rendszerek rémtetteiről. Miért tartják ezt kiemelten fontosnak?

- Ha visszanyúlunk a múltba, akkor Magyarországon 1989-ig minden második családban találunk valakit, aki megszenvedte a kommunizmus gaztetteit. Erről hajlamos megfeledkezni a társadalom. Valahogy nem divat beszélni arról sem, hogy izmusok között nincs különbség. A náci és a kommunista diktatúra is egyformán embertelen és emberiség ellenes volt, ugyanazokat a gaztetteket követte el. Emberek százezreit irtotta ki, az egyik faji-, a másik osztályalapon. Ki kell zárni a kettős mércét: legyen szó bármely rendszerről, tisztában kell lenni annak bűneivel. Fontos szerepet tulajdonítunk a különböző nemzedékek közötti kommunikációnak. E gondolat jegyében fordultunk a Fidelitashoz. Mindenképpen olyan fiatalokat kerestünk, akik elég nyitottak a világra, nem zavarja őket az akár több generációs különbség sem. Szívesen beszélgetnek a túlélőkkel, érdeklődnek a múlt iránt, és hajlandóak akár kutatómunkát is végezni. Szükség volna olyan fiatal történészekre is, akik kíváncsiak rá, mi történt 1945 után Magyarországon. A magyar és az orosz levéltárakban fellelhető számos olyan irat, amelyeket csak egy-két történész kutat. Az orosz levéltárak még mindig tele vannak honfitársaink irataival, így aztán, ha felnő egy olyan generáció, akinek fontos a múlt ismerete, feltárása, akkor fontos lesz számára, hogy e dokumentumokat hazahozza. Az pedig világos, hogy történelmünket tárjuk fel azzal, ha kutathatóvá tesszük ezeket az iratokat.

- Nemrég úgy fogalmazott, „a túlélők személyi és vagyoni kárpótlása megtörtént, az erkölcsi most következik.” Mit ért ez alatt?

- Szerintem sosem volt teljes körű a kárpótlás Magyarországon. Egyrészt sokan nem adták be ezirányú igényüket, vagy mulasztásból, vagy félelemből, másrészt az erre a célra jutó források tekintetében mérlegelni kellett az ország pénzügyi korlátait. Megint csak azt kell mondjam, nem lehet emberéleteket pénzzel megváltani, de az a kevés pénz, amit a túlélők kaptak, vélhetően kicsit könnyebbé teszi majd a hátralévő életüket. Ugyanígy segítséget jelent, hogy bizonyos kárpótlási formákat az özvegyek, gyermekek örökölhetnek. Sokan részesültek állami kitüntetésben, de véleményem szerint az igazi erkölcsi kárpótlás akkor következik majd be, ha a náci és a kommunista rendszer üldözötteiről egyenlő mértékben beszél a társadalom.

- Elmondható, hogy könnyebb lett az elmúlt húsz évben a szövetségre lépő szervezetek élete?

- Működésünk stabilabbá és hatékonyabbá vált, sok rendezvényünk van, emléktáblákat, emlékműveket avattunk és állítottunk szerte az országban. Az elmúlt évek alatt barátokra és támogatókra tettünk szert, ápoljuk és őrizzük ezeket az értékes kapcsolatokat. Nem felejtjük azt a rengeteg segítséget sem, amit az államtól kaptunk. Létrejött a Szabadságharcosokért Közalapítvány, melynek kuratóriumában a PEK és a Recski Szövetség vezetőjével együtt magam is tag vagyok, és amely anyagi segítséget is nyújt nekünk. Az állam láthatóan komolyan veszi hadisír-gondozási kötelezettségeit is, rendben tartja az emlékhelyeket, emlékműveket. Szerintem az, hogy azoknak az épületeknek a falán, amelyek egykor börtönként, gyűjtőfogházként, vagy kihallgató helyiségként funkcionáltak, ma emléktábla jelzi, mi történt ott 1945-46-ban, sokat segít abban, hogy objektíven ítélhessük meg történelmünk ezen sötét korszakát.

- Tervezik az együttműködést más szervezetekkel is?

- Természetesen. Aki jó szívvel viseltetik irántunk, érdeklődik a valós történelem iránt, és bármilyen jobbító szándékkal kíván velünk együttműködni, örömmel vesszük a megkeresését. Azt gondolom, az 56-os és az ezt követő eseményeknek megfelelő szervezeti formája van hazánkban. Mi, akik kifejezetten azzal az üldözötti réteggel foglalkozunk, akik 1956-ig szenvedtek bármilyen sérelmet Magyarországon, azt szeretnénk, ha a szabadságharc előtti időszakról is több szó esne.