Abban a szerencsében lehetett részem, hogy a Lónyay Utcai Református Gimnázium diákjaként, illetve édesapám egyházi szerepvállalása miatt személyesen is ismerhettem a néhai egyházfőt, aki a rendszerváltozás után tizenkét éven keresztül a Dunamelléki Egyházkerület püspökeként, illetve hat éven át zsinati elnökként rendkívüli elkötelezettséggel, egyedülálló tudással és a fiatalokat meghazudtoló munkabírással vett részt a református egyház kommunista diktatúra utáni újjáépítésében.

Küldetéses ember volt, aki pontosan látta, hogy a diktatúra vége nem kevesebb és könnyebb, hanem több és nehezebb feladatot tartogat az egyházak és így a reformátusok számára, mint amennyi a kommunizmus alatt eltűrt hitélet enntartásához elegendő volt. Ő, aki Ravasz László segédlelkészeként 1956-ban megkondította a Kálvin téri templom harangját, hogy azután a szocialista önkény büntetésből lelkészi szolgálatra évtizedekre a fővárostól több száz kilométerre száműzze, pontosan érezte, hogy ahol a rendszerváltozást követő évek kegyelmi pillanataiban nem sikerül visszaszerezni a diktatúra által elvett oktatási és szociális intézményeket, ott évtizedekre veszítjük el a lehetőségét a lelki megújuláshoz elengedhetetlen egyházi közfeladat-ellátásnak. Az újraindult egyházi alap- és középfokú oktatás, a Károli-egyetem, az egyházi fenntartású kórházak és szociális intézmények hasonló számban soha nem nyitották volna meg, illetve újra a kapuikat az ő állhatatos küzdelme, végtelen hite és kitartása nélkül.

Gulyás Gergely megemlékezését a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatja.