Domonkos László: Ugyan ki hitte volna, mondjuk, Orwell nevezetes 1984. esztendejében, hogy egy évtizeden belül kitakarodnak hazánkból a megszálló orosz csapatok, az ősi, a Szent Koronával ékesített címer lesz ismét Magyarország hivatalos állami jelképe, és rövidesen szobrot állítanak a pesti csoda-srácoknak a Corvin közben? Megtörtént? Igen. És ugyan ki gondolta volna, mondjuk, 1978-ban, hogy másfél évtized múltán nyoma is alig marad a titói csillogó kirakat-Jugoszláviának, a Szovjetunió nevű államalakulat pedig már nem létezik, és nemcsak Lenin, de még a szovjet terrorszervezetet alapító Dzerzsinszkij szobrát is ledöntik a brezsnyevi Nagy Földön?

Senki.

Mégis így történt.

A jövő furcsa, kiszámíthatatlan életkellék, csak a legnagyobb szerelmekhez hasonlítható, s tán emiatt
is oly nagy a vonzalom iránta: bármi megtörténhet vele kapcsolatban és bárminek az ellenkezője is, irtózatos és gyönyörű időszakok váltogatják egymást elképesztő szeszéllyel, csak egyvalami biztos, holtbiztos – hogy mindörökre ott fog maradni velünk, kicsit mindig fölöttünk lebegve, mindig vágyott és gyakran szorongva utált, permanens útitársként, még a végállomáson is túl.