„Tégy bátran hát, és ne bánd, ha / A tömeg hálátlan is lesz, / Mert ne azt tekintse célul, / Önbecsét csak, ki nagyot tesz, / Szégyenelve tenni másképp; / És e szégyen öntudatja / A hitványat földre szegzi, / A dicsőet felragadja…” Madách Imre: Az ember tragédiája

Nekünk, akik közel álltunk hozzá, egyszerűen csak Panni volt. Nem Szalai Annamária, a politikus, vagy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnök asszonya. Mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik megismerhettük igazi arcát, lelkének teljes valóságát.

Nem egyszerű egy felszínes, a külsőségekre épülő világban úgy írni róla, hogy az ne tűnjön szubjektív, mázas szólamnak, elfogult közhelynek. Ugyanakkor pont ez a nehézség ad lelkierőt és bátorítást arra, hogy megmutassuk azt az embert, akit mi jól ismertünk. Sokan, sokfélét írtak róla, úgy, hogy a lényét és lényegét egyáltalán nem ismerték és persze, nem is ismerhették. Panni ugyanis egy végtelenül egyszerű, tiszta, szerény és puritán ember volt, aki soha nem felejtette el, hogy honnan jött. Zalaegerszeg volt életében a bástya, ide kötötte a gyerekkor, a család, a számtalan emlék és persze a hivatás, amely egy életre szólt.

Emberfeletti célokért küzdött, mindent megtett, hogy megvalósítsa az álmait, és ezáltal jobbá, minőségibbé tegye az emberek mindennapi életét. Tudatos, érett és felelősen gondolkodó nézőkre, felhasználókra és hallgatókra vágyott. Bár meglepő, ezért is nagy árat fizetett. Sokan bántották, nem kímélve méltóságát, ennek ellenére szomorúságában is irigyeltük, hiszen egy egész nemzetet, tizenötmillió magyart hordozott a lelkében.

Elképesztően tudatosan élt. Hittel és elkötelezettséggel. Ismerte a maga korlátait, de az élet veszélyeit is. Tudta az örök törvényt: a gyűlöletet csak a szeretet győzi le! Eszerint élt és mélyen hívő emberként büszke volt arra, hogy még a legnehezebb pillanatokban is tudott másoknak erőt és hitet adni, ha kellett, vigasztalni. Sohasem magának, mindig másnak kért, önzetlenül segített mindenkinek. Mindig derűs optimizmussal szemlélte a világot.

Sokszor mesélte nekünk erdélyi élményeit, találkozását a székely emberekkel, no és a medvékkel, amelyek rendszeresen megtalálták. Jókat derültünk a történeteken, és végre megértettük Panni rajongását a kedves macik iránt. Sokoldalúságáról tanúskodik, hogy a legtöbb baráti összejövetelen magyar népdalokat és nótákat énekelt, mert a zene része volt a mindennapjainak, ahogyan a könyvek is, irodalmi és történelmi nagyságokat olvasott.

Furcsán hangzik, de igaz: magányos volt. Sokszor mi sem értettük, mert mellette megtapasztalhattuk, hogy vannak mély barátságok és őszintén szerető lelkek. Aztán megvilágosodtunk, általa, hogy ez az érzés természetes része a „világ megváltoztatásáért” folytatott küzdelemnek. Ahogy mindig fogalmazott: „a rendszerváltást nekünk kell befejeznünk, ami alázatot és elkötelezettséget követel!”

Mindent lélekkel csinált. A hivatása volt az élete. Sorsa igazi útját járva képes volt feláldozni erejét és egészségét. Igazából senki és semmi nem tudta legyőzni, mert hívő ember volt. Aki ismerte, szerette és közel állt, állhatott hozzá, örök hálával tartozik a Jóistennek azért, hogy a barátja lehetett. Panni most itthagyott minket, de nem halt meg!

Isten áldjon!

Szalai Annamária barátai