Mostantól a 27 tagállamból csak 12-en, köztük hazánk nem ül tovább az úgynevezett szégyenpadon.

Gyurcsány Ferenc, Veres János, Kóka János, Bajnai Gordon és Oszkó Péter számláját kellett a Matolcsy György, később Varga Mihály vezette nemzetgazdasági tárcának rendeznie, és megmutatni, hogy az ország igenis képes a bevételeit és kiadásait egyensúlyba hozni. A magyar lakosság forintonként törlesztette le azt a súlyos adósságot, amelyet 2004 és 2010 között a magukat szocialistának nevező, valójában a neoliberális nagytőkét leplezetlenül kiszolgáló és csapnivalóan gazdálkodó kormányok hagytak maguk után. A polgári kabinet közel hétszázalékos mínusszal vette át a 2010-es költségvetést, ebből kellett három százalék alatti deficitet kihozni – újabb eladósodás nélkül.

Ezért volt szükség minden, akkor még unortodoxnak tartott, mára azonban már több országban is alkalmazott lépésre: többek között a bankadóra, az addig szent teheneknek számító multinacionális vállalatokra kivetett különadókra és a Széll Kálmán-tervre. A korábbi felelőtlenség árát kamatostul fizette vissza a lakosság úgy, hogy eközben a 2008-ban felvett nemzetközi óriáskölcsön részleteit is törlesztenie kellett. A pénzügyi konszolidációnak súlyos ára volt, de nem állt az ország előtt más lehetőség: a korábban 8–13 százalékos (!) kamaton felvett forintkölcsönök egyet jelentettek volna a görög vagy az argentin úttal. Simor András korábbi jegybankelnöktől tudjuk: 2008 végén két hétre elegendő pénz volt az államkasszában. Nem lehetett volna nyugdíjakat, béreket fizetni, iskolákat, óvodákat fenntartani, ha nem kötik meg a valutaalappal és az unióval azt a hitelszerződést, amely erre a kormányra hárította a visszafizetés terhét.

Szabó Anna írását a Magyar Nemzet csütörtöki számában olvashatja.