A határon túlról is érkeztek segítők. Erdélyi, kárpátaljai emberek nyilatkoznak a rádióban két zsákcipelés közt zihálva: „Hogyne jöttünk volna, mi is magyarok vagyunk. Most itt kell a segítség, hát itt vagyunk…” Még az elvadult belpolitika is rendkívüli fegyverszünetet hirdetett, Mesterházy Attila pártelnök a múlt hét közepén bejelentette: az MSZP hétfőig (?) felfüggeszti politikai kommunikációját, nem támadja a kormányt. (Utána talán bepótolják.) A Népszava is kibillent ritmusából: „Minden tisztességes, hazáját szerető magyar állampolgárnak kötelessége támogatni a kormányt és a kormányszerveket az elemi csapás elleni küzdelemben.” Hogy belülről jött mondatok ezek, vagy taktikus okoskodás áll mögöttük, most édes mindegy. Így vagy úgy, a közös baj olykor kovász – összehozza az embereket. Öregeink mesélik: az ostrom utáni háborús fővárosban még föl sem szállt a füst, amikor a pincékből előbújt emberek már ásót, lapátot fogtak, romot takarítottak – mosolyogni tanultak. Az optimizmus a legerősebb kapocs az élethez. A háború, a katasztrófa – dolga végeztével – kézfogást követel. Csak maradjon hozzá kéz…

A nagyok közül is az eddig volt legnagyobb árvíz az idei, a mért adatok minden korábbi rekordot meghaladnak. (A mostani hazai csúcs lapzártánk után várható.) Az eddig csak négyéves ciklusokban gondolkodó kormányok bűnös mulasztásai most fehéren feketén megmutatkoznak. Régi tapasztalat: nehéz esztendőkben az egészségügy és az oktatás mellett leginkább a katasztrófamegelőzés területén „feledékeny” a politika, ebből csippent le a költségvetés. Hiányzó, elhanyagolt vagy meg sem épült védművek, zsilipek, tározók súlyosbítják most is a természet csapását. A rövidlátó kormányok – Ej, ráérünk arra még! – több évtizedes felelőtlenségét ilyenkor máról holnapra kell pótolni: más nem lévén, leleménnyel, lelkesedéssel. Az Orbán-kormány szóvivője ugyan nyugtatni próbál – „Van pénz a veszély elhárítására” –, ám ki ne tudná, ez csupán keserves átcsoportosítások, határidő-módosítások árán biztosítható. Hogy a kormánypropagandára szánt pénzekből is le kell csípni ilyenkor, az csak természetes – bár ez most különös módon nem számít. Kell-e jobb reklám egy sikeres katasztrófaelhárításnál?

A tájékoztatásra aligha lehet panasz, óránként, félóránként rendkívüli híradások, riportok, meghosszabbított árvízi tudósítások számolnak be a Duna minden csobbanásáról. Meg arról is, hol várják az újabb és újabb segíteni akarókat (vasárnap nagyjából húszezren dolgoztak a gáton), és milyen telefonszámokon adhatunk fel pénzt, juttathatunk el adományt, bármit a rászorulóknak. Sokat számít, hogy lépten-nyomon ismert közéleti emberek sorával találkozni a zsákokkal bíbelődők között. „Őszintén mondom, nem marketingfogásból jöttünk ide – magyarázza a tévériporternek Benedek Tibor, a vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya –, nekünk is itt a helyünk, hol máshol.”

A teljes cikket az mno.hu-n olvashatja.