– Korábban „felzárkóztatásnak” mondták, ön most mégis a „felzárkózásért” felelős államtitkár. Mi a különbség a kettő között?

– Ez nem csupán szómágia. A „felzárkóztatás” a hatvanas évektől a magyar szociálpolitika egyik kulcsszava volt, és alapvetően egyirányú, némileg kierőszakoló folyamatot jelentett. Ezzel szemben a „felzárkózás” kétirányú, az érintettek bevonásával történik, és nem pusztán adunk, lehetőséget teremtünk, hanem elvárjuk a megsegítettektől, hogy maguk is aktív résztvevők legyenek. Jogosultságalapú helyett mi munkaalapú társadalomban gondolkodunk. Nincs olyan, hogy „jár”. Akkor jár valami, ha teszünk is érte. Ez a szemlélet vezette a kormányt, amikor újból bevezette a családtámogatás iskolába járáshoz kötését, amely látványos sikert hozott. Az intézkedésnek köszönhetően felére csökkent az iskolai hiányzások száma. A kormány 2011-ben fogadta el a Nemzeti társadalmi felzárkózási stratégiát, amelynek fontos eleme a folyamatos értékelés, az úgynevezett monitoringozás. Az Európai Unió a napokban egy olyan jelentést adott ki, amelyben példaértékűnek nevezte a magyar monitoringrendszert.

– Nocsak, Brüsszel megdicsért minket?

– Úgy tűnik.

– Mitől olyan különleges az értékelő szisztémánk?

– Hazai és nemzetközi kutatóintézetekkel közösen olyan kritériumrendszert állítottunk föl, amely segíti a felzárkózást segítő programok előkészítését, megvalósítását, majd hasznosulását. Ilyen értelemben is terhes örökséget kaptunk, mivel a 2010 előtti programok jó részéről azt sem tudjuk, milyen eredménnyel zárultak. Így kérdéses, miért költöttek egy-egy projektre annyit, amennyit.

– Mi a legnagyobb különbség az előző és a mostani kormányok között e téren?

– Többek között az, hogy mi letettünk az asztalra egy programot. Egynémely jogvédő szervezet ezt azóta is kritizálja – de legalább van mit. Az előző húsz évben ugyanis nem született felzárkózási vagy romastratégia. Érdekes, hogy a most hangosan kiabáló, melldöngető jogvédők akkoriban csöndesebbek voltak.

– Miért látják másképp az elért eredményeket a jogvédők, mint a kormány?

– Ők legtöbbször egy megálmodott, ideális helyzetből indulnak ki, a kormányzat viszont a rögvalóságból. Fontos az elvszerűség, de ennél sokkal fontosabb a hasznosság, ehhez pedig bevált, praktikus módszerekre van szükség. 2010 előtt elvek mentén próbálták megmagyarázni a beavatkozásokat, ám ezek nem voltak hatékonyak. Mi átfogóan, de pragmatikus alapokon közelítünk a megoldásokhoz. A felzárkózáspolitika négy fő területre koncentrál: a munkahelyteremtésre, az oktatásra, a szociális és lakhatási körülményekre, valamint az egészségügyre. A mi módszerünk arra épül, hogy ahol csak lehet, ezeket párhuzamosan és együttesen kezeljük. Ha például az oktatást akarjuk valahol fejleszteni, akkor a munkahelyteremtésre, a lakhatásra és az egészségügyre is figyelnünk kell. Hiszen hiába javítunk az iskolai körülményeken: ha a szülőknek nincs munkájuk, és áldatlan állapotok között él a család, akkor a gyermek kitörési esélye is csökken.

– Milyen kézzelfogható eredményei vannak a felzárkózási programoknak?

– Talán furcsán hangzik, de itt nem a „kézzel megfogható” eredmények a legfontosabbak. Persze, közösségi és gyermekházakat építünk, újítunk fel, közmunka- és szociális földprogramot indítunk, ám a legnagyobb siker mégis az, ami mindezekből következik: a közösségi élet újraindulása, az egymásra figyelés kialakulása. A leglátványosabb eredményeket a kisközösségek szintjén lehet elérni.

– Eközben sok kritika éri a közfoglalkoztatás rendszerét.

– Tudjuk, hogy a közmunka önmagában nem megoldás, csupán egy lépés afelé. Bírálóink is tudják, csak hallgatnak arról, hogy vannak az országban olyan hátrányos helyzetű térségek, ahol még évekig semmilyen más piaci alapú munka nem lesz, csak a közmunka. Ezeken a helyeken tipikusan nagycsaládos, rossz lakhatási körülmények között élő, alacsony képzettségű emberek élnek. Tavaly közel háromszázezer, és az idén is legalább ennyi embert szeretnénk elérni a közmunkaprogrammal, jövőre pedig az a célunk, hogy ne csökkenjen ez a szám. Az Országos Roma Önkormányzattól kapott adatok szerint tavaly több mint ötvenezer cigány honfitársunk végzett közmunkát, és közülük tízezernek ez volt életében az első munkahelye – ami nagyrészt egy örökölt szociális, családi helyzet következménye. Ne feledjük, a rendszerváltáskor a munkahelyek megszűnése leginkább a romákat sújtotta. Az azóta eltelt húsz évben egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy nem látta a szüleit dolgozni. Ezzel alapvető képességek vesztek ki. A közmunka arra is kitűnően alkalmas, hogy ezeket az elvesztett képességeket segítsen visszaszerezni.

A teljes interjút a Magyar Nemzet keddi számában olvashatja.