Tamáska Péter: Carl Schmitt az ellenség és a barát jogi fogalmát vizsgálván arra a következtetésre jutott, hogy a 20. század „diszkriminatív” háborúinak szelleme a középkor vallásháborúiból eredeztethető. Az ellenfelet ezekben kriminalizálták, s a Rossz megtestesítőjeként diszkvalifikálták. A tömeguralom mindent leegyszerűsítő kifejezései éppen ezért nem feleltethetők meg a barát és ellenség kettős kötésében megjelenő sajátos „jogi” viszonynak. A barát–ellenség polaritás Schmitt szerint a valódi politikum világa, s nem az, amit hétköznapi értelemben politikának tekintünk. Az ellenség éppúgy legitim, törvényes szereplője a történéseknek, mint a győztes. Az 1648-as vesztfáliai béke – amely lezárta a harmincéves háborút s kollektív jogokat biztosított a protestáns és katolikus kisebbségeknek – ilyen értelemben vett békemű. A liberalizmus konszenzusra törekvése csak látszólag békésebb egy nyílt, az ellenséget nevén nevező politikának, hozzátéve, hogy 1945 után a hagyományos államformák felszívódásával megváltozott a hadviselés, elmosódott a határ harcos és civil között.