Egészen pontosan: hazánk ezer szállal kötődik a globális trendhez, ezen belül is sorsunk nagyjából Németországtól függ. Persze az összes többi piac is fontos, de a Németországba áramló kivitel adja az éves export 55-60 százalékát. Éppen ezért árgus szemmel figyeljük, mi is történik a két ország viszonylatában.

Mint a híradások beszámoltak róla, Joschka Fischer német külügyminiszter a hét elején látogatást tett Budapesten. Az egykori anarchista a magyar fővárosban nemcsak EP-listás kollégájával, Kovács Lászlóval találkozott, hanem Medgyessy Péter miniszterelnökkel is. Ahogy az lenni szokott: diplomatikus ígéretek hangzottak el a közös jövőnket tekintve. A német politikus - Kovács unszolására - kifejtette, hogy áttekintik a magyar munkavállalók számára oly fontos munkaerő-piaci korlátozások esetleges liberalizálását, illetve a német kormány továbbra is ösztönzi a kinti vállalatok magyarországi beruházásait.

Magyar szemmel nézve sajnos mindkét területen óriási a gond. Részint a németországi munkanélküliség olyan szintet ért el, hogy aligha képzelhető el az ottani munkaerőpiac egyébként kívánatos felszabadítása, részint pedig a német vállalatokon soha nem tapasztalt csődhullám söpört végig. Több mint négymillió állástalant regisztráltak 2003-ban a közvetítőirodák, így a munkanélküliségi ráta tartja a lélektaninak tartott tíz százalékot. Csak emlékeztetőül: Magyarországon a kilencvenes évek elején volt ilyen pocsék a helyzet. Persze tegyük hozzá, hogy az ottani munkaügyi hivatalok és a statisztikai központok nem kozmetikázzák az adatokat, és a német foglalkoztatotti mutató is jobb a magyarnál, vagyis arányaiban hazánkban nagyobb az inaktívak tábora, mint a 80 milliós uniós államban. A problémát leginkább az okozza, hogy az utóbbi években átlagosan 20-30 ezer cég bizonyult fizetésképtelennek, de tavaly mintegy 40 ezer vállalkozás ellen kezdődött felszámolási eljárás.

A baloldali színezetű német kormány egy neoliberális elveket valló reformcsomaggal kísérletezik most, ám akárhogyan böngészszük is az intézkedéssorozat lényegét, nem szerepel benne a munkaerőpiac liberalizálása. Sőt Németország bekeményített ezen a téren: a tartósan munkanélkülieknek immár a képesítésüknél is alacsonyabb állást is el kell fogadniuk, a járadék összege pedig kevesebb lett, valamint a tíz főnél kevesebb dolgozót foglalkoztató társaságoknál könnyítették a leépítések menetét. Mindazonáltal az Agenda 2010 elnevezésű takarékossági csomag a második világháború utáni demokratikus Németország eddigi talán legátfogóbb kormányzati programja, még ha kommentátorok szerint felhígított döntésekről van is benne szó.

Nekünk Budapesten talán arra kellene figyelnünk, hogy a reformcsomag végső változatának jóváhagyása a kormány és az ellenzék közötti kompromisszum eredménye. Fischertől tehát azt illett volna megkérdeznie Kovácsnak és Medgyessynek, hogy miként is lehet olyan állapotot létrehozni, ahol egy rázós szituációban az ellenzéki képviselők mentik meg a kormányt. Bár meglehet, a válasz egyszerű. Németországban ugyanis a konzervatív-jobboldali politika elismert alternatíva a társadalomban, a nagypolitikában, a gazdaságban, az üzleti szektorban és a médiában. Nota bene: ha az ellenzék javasol valamit, a hatalmon lévők azt hasznosítják, beépítik a döntésekbe, de legrosszabb esetben is megtárgyalják a felvetést. Az egész csak politikai kultúra kérdése. Ott.

Forrás: Szajlai Csaba, Magyar Nemzet, 2004. február 4.