Alexa Károly: 1956 utóéletének, ennek az elmúlt 57 évnek a tragikuma az, hogy a győztes nemzet- és népidegen hatalom képes volt megállítani az időt. Galádul ki tudta használni azt, hogy egy olyan népet kellett „pacifikálnia” fegyverrel és a történelem talán legundorítóbb, álszent szóömlenyeivel, amely nép nemzetként a 20. században ért históriai sorsa legmélyére – a trianoni országvesztéssel és a második világháborút követő megszállással. Amelynek csak egy alig kéthetes forradalmi lobbanásra maradt ereje. Az elmúlt 57 évnek több mint a felényivel, a forradalomtól a rendszerváltozásig – mit is kezdhet a nemzeti emlékezet? Aki végigolvassa a születési évszámokat az ’56-os temetői parcellákban, az látja, aki az emigrációban kényszerítetteket sem feledte, az tudja, hogy az a generáció szenvedte a magyarságban a legnagyobb csapást, amely a jövő záloga és az emlékezés őrhelye lehetett volna: a fiatalság. Az örök magyar Petőfik korosztálya.