Lázin Miklós András: Előttem már sokan és sokféleképp leírták, hogy a háború a gonosz tombolása. Efféle kiélezett helyzetekben rendkívül csekély, a kevésnél is kevesebb szerepet kap az érzelem, az értelem, a jó szív, a hit és a szeretet. S az is áll, hogy a harcban osztott sebek rendkívül mélyek, nemzedékeken át öröklődnek és mérgeznek.

A gyűlölet láncát azonban egyszer meg kell szakítani, mert ha nem tesszük, mi magunk sem tudunk továbblépni a jövőbe. Ötvenhét esztendő nagy idő, elégnek kell lennie – ha nem is minden, de – bizonyos bűnök megbocsátásához. Más ugyanis a küzdelem, és szó szerint rémesen-rettentően más az ártatlanok szándékos legyilkolása. Az orosz fiúk nem akartak meghalni. Ugyan, ki is akarna egy számára vadidegen városban, szerelemmel és életkedvvel a lelkében elpusztulni? Ép ésszel senki, a gyárilag bolondok pedig szót sem érdemelnek.

Tény, hogy a szovjet kiskatonák számunkra (és valójában saját maguknak is) rossz ügyért fogtak ránk fegyvert, és haltak meg. S ebből a szempontból nézve mindegy, hogy mindezt parancsra tették. Emlékművet nem érdemelnek, de egy imát annál inkább.