A hangfelvétel letöltése

Sokan emlékezhetnek a régi történetre. A derék magyar izeg-mozog a pártértekezleten, nem bír magával, feszíti belülről valami nagyon, majd kiesik a padból, mindenképpen hozzá akar szólni. Végre szót kap.
- Tessék mondani - kérdi. - Benne vagyunk már a kommunizmusban, vagy lesz még rosszabb is?
- Tessék mondani, benne vagyunk már a jóléti rendszerváltásban, vagy lesz még rosszabb is?

Jó estét kívánok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim, szeretve tisztelt Dalma Asszony, Martonyi János elnök úr, kedves Barátaim!

Köszönöm, Martonyi János elnök úrnak külön is köszönöm, hogy az öt éve megszokott február első csütörtöki időpont helyett a mai napon találkozhatunk, mivel múlt héten Brüsszelben kellett tárgyalnunk.

Maga ez a tény két dolgot jelez. Először is azt, hogy az unió már most része az életünknek. Másodszor azt, hogy ha változtatnunk is kell néhány dolgon, a hagyományainkat mégsem adjuk fel. De erről, ha megengedik, majd később.

Amikor útjára indítottuk találkozásainkat, azt mondtuk, legyenek ezek olyan alkalmak, mint amikor gyermekkorunkban évente egyszer az ajtófélfához álltunk, nagyapánk rovást húzott a fejünk búbjához, és láthattuk, mennyit nőttünk egy év alatt, és ha lehetett, együtt örültünk a szaporodó centimétereknek.

Ámde mit kezdjünk azzal a váratlan helyzettel, ha valaki úgy lép az ajtófélfához, hogy nem nagyobb, hanem kisebb akar lenni, és dacosan összehúzza magát a nagyszülők előtt?
S valóban, 2003. a magyar családoknak az összezsugorodás, hovatovább az összetöpörödés éve lett. A világban is felfigyeltek erre. Korábban az a mondás járta, hogy magyar az, aki utolsónak megy be a forgóajtón, de elsőként jön ki. S most senki sem érti, hogyan jutottunk odáig, hogy bár elsőként léptünk be a forgóajtón, ma utolsóként lépünk ki onnan.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mindannyian tudjuk, hogy egy évértékelő beszédben sorra szoktuk venni mindazt, ami fontosnak tűnt az előző évben. De mit tegyünk most, amikor mindenki tudja, sőt a bőrén érzi, hogy kedvező folyamatok törtek meg, hosszú évek után újra nőtt az infláció, ismét gyárakat zárnak be, ismét nő az eladósodás. Vagy ha erőteljesebb húrt akarunk pendíteni, azt mondhatjuk, bár azt ígérték, hogy folytatják a Széchenyi Tervet, kibővítik az otthonteremtési támogatást, még több támogatást adnak a gazdáknak, csökkentik a diákhitel kamatát és - lassan mondták, hogy mi is értsük - nem emelik az árakat, a valóságban mindennek az ellenkezője történt.

Ám az igazság az, kedves barátaim, hogy mindezt talán felesleges felsorolnom, mert a 2002-es választásokon ide vagy oda leadott szavazatoktól függetlenül, pártszimpátiákra való tekintet nélkül, falusiak és városiak, idősek és fiatalok, nyugdíjasok és diákok, gazdák és munkások, vállalkozók és közalkalmazottak, vagyis mi mindannyian tudjuk, hogy nem erről volt szó. Mindenki tudja, aki két éve odaadta a bizalmát, hogy visszaéltek azzal. Mindenki tudja, legfeljebb nem mondja.

Ám ha csak ennyit tudnánk mondani egymásnak, akkor kár lett volna összejönnünk. Azt hiszem, inkább azért vagyunk ma itt, hogy a dolgok mögé nézzünk és megtaláljuk gondjaink közös gyökerét, és együtt keressük a választ arra a kérdésre, hogy mit kellene tenni, mit is lehetne tenni.

Hosszú idő óta keresem, miként tudnám elmondani Önöknek, hogyan tudnám összefoglalni röviden mindazt, ami ma az embereket (magamat is beleértve) nyugtalanítja, és aggodalommal tölti el. Ilyenkor váratlan helyről is érkezhet segítség. Tegnap este lefekvés előtt mesét olvastam a gyerekeknek.

A történet egy öreg királyról szólt, aki elment vadászni az erdőbe, amit úgy ismert, mint a tenyerét. Mégis eltévedt, mert az erdő egyszer csak megváltozott körülötte, mintha elvarázsolták volna. Az öreg király kétségbeesetten kereste a kiutat, kapott fűhöz-fához, segítségért kiáltozott és végül mindent odaígért annak, aki kivezeti ez erdőből. A mese még hosszasan bonyolódott, szerelem, ármány, cselvetés, királylány és boldogság, de ez már mondandónk szempontjából kevésbé érdekes.

Bár az nem tanulság nélkül való, hogy az, aki afféle válságmenedzserként végül hazavezette a királyt, maga a varázsló volt, aki az erdőt megváltoztatta, s persze a kicsalt busás jutalom is az ő markát ütötte.

Mi azonban kanyarodjunk vissza az öreg királyhoz, aki mindenét hajlandó volt odaadni, csak hogy hazajusson, csak hogy kijusson az ismeretlenből, mert aki nem tudja, hol van, az úgy kétségbe esik, azt akkora félelem fogja el, hogy szinte bármire kész.

Ha nem tudjuk, hol vagyunk, oda a biztonságunk, és a biztonság elvesztése, vagyis a félelem az ember legősibb ellensége. Talán nincs is annál gyötrőbb rémálom, mint amikor azt álmodjuk, hogy nem tudjuk, hol vagyunk. Márpedig ma Magyarországon semmi sem az, aminek látszik.

Ami tegnap igen volt, az ma már nem. Ami két éve még nőtt, az ma csökken. Volt Széchenyi Terv, ma nincs. Volt otthonteremtési támogatás, ma szinte láthatatlanná zsugorodott. Nőtt a minimálbér értéke, ma csökken. Ugyanakkor ami két éve csökkent, az ma nő. Csökkent a munkanélküliség, ma nő. Csökkent az infláció, ma nő. Csökkent az államadósság, ma nő.

Amire az ország vezetői azt mondják, megteszik, nem teszik meg. Amire azt mondják, nem fogják megtenni, azt megteszik. Az igen gyakran nemet jelent, a nem gyakorta igent. A felemeljük gyakorta azt jelenti, csökkentjük. A csökkentjük pedig azt, növeljük. A folytatjuk sokszor azt jelenti, megszüntetjük, az adjuk többnyire azt, elvesszük.

Kedves Barátaim! Eltévedtünk az ismerősnek tűnő, de valójában mást jelentő szavak erdejében. Ne csodálkozzunk, ha az emberek szoronganak, félnek, úgy érzik magukat, mint aki eltévedt. Gondoljuk csak el, mit éreznek ma azok a honfitársaink, akik nem tudják, lesz-e munkahelyük jövő ilyenkor. Akik nem tudják, lesz-e valaha is saját otthonuk, akik nem tudják, lesz-e módjuk taníttatni a gyermekeiket, akik nem tudják, miből fogják feladni a konyhaasztalon halmozódó sárga csekkeket, amelyeken lassan már öt számjegyű összegek is vannak.

Akik nem tudják, lesz-e megfizethető árú kenyér, tej, hús, amit magyar gazdák termelnek; marad-e magyar tulajdonban bármi egyáltalán, ahová fordulhatnak, ahol nem idegenként fogadják őket.

Mit éreznek azok az orvosok, akik nem tudják, megmenthetők-e a csődtől a kórházak, ahol a betegeket kezelhetik, vagy ne adj' Isten hamarosan bankfiókok, autószalonok, irodaházak, bevásárlóközpontok állnak majd a kórházak helyén is.

Mit érezhetnek azok a magyarok, akik székelyföldi autonómiát, vagy kettős állampolgárságot szeretnének, de a sajátjaik nem támogatják őket Budapesten.

Mit érezhet ma bárki, aki a holnapra gondol, és semmi mást nem kap biztatásként, csak üresen csengő kincstári ígéreteket, általánosságokat, közhelyeket, semmibe futó, hangzatos európa-terveket.

Pedig minden embernek joga van ahhoz, hogy választott vezetői egyenesen beszéljenek a közös gondokról. Egy demokráciában nem járhatunk úgy, mint az étteremben csigapástétomot rendelő vendég, akinek a pincér némi faggatózásra bevallja, tettek bele egy kis disznót is. Majd további unszolásra azt is, hogy valójában fele-fele az arány. Egy disznó, egy csiga.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jobb félni, mint megijedni, tartja a közmondás, és bár ezzel az ősi bölcsességgel nem akarok vitatkozni, azért azt kijelenthetjük, hogy félni sem jó.

Mire kell tehát törekedni, ha nem akarunk félni? Mi a félelem és a szorongás ellentéte? Én úgy vélem, hogy a biztonság.

Kedves Barátaim! Akkor nem félünk, amikor biztonságban érezzük magunkat, amikor biztonságban vagyunk. Ehelyett ma Magyarországon bizonytalanság és szorongás uralkodik. Az emberi lélek legnagyobb ismerői, nagy írók, orvosok, lélekgyógyászok, vagy éppen papok minden korban azt mondták, hogy a félelem elleni legjobb gyógymód, ha kimondjuk, ha nevén nevezzük, ha szembenézünk vele.

A lövészárokban őrködő katonának kocog a foga a félelemtől. Amikor a többiek kinevetik, hogy milyen gyáva, akkor azt válaszolja: - Ha ti annyira félnétek, mint én, már rég elfutottatok volna.

S valóban, ha a félelmet nevén tudjuk nevezni, akkor valóságos, konkrét gonddá zsugorodik, ami persze lehet nagy, sőt nyomasztó is, de legalább tudunk mit kezdeni vele. Legalább nekifoghatunk értelmesen átgondolni, hogyan is oldhatnánk meg, ahelyett, hogy a félelem gerjesztette indulatokkal egymásnak rontanánk.

Keressük meg tehát, mitől félnek, szoronganak ma az emberek leginkább Magyarországon. Úgy látom, az emberek egyik része a jövőtől fél, másik része a múlttól, s vannak olyanok is szép számmal, akik egyszerre mind a kettőtől.

A magunk fajta fiatalabbak számára inkább a múlthoz fűződő félelmek megértése okoz nehézséget. Ám ha szövetségre akarunk lépni - márpedig akarunk - szüleink, nagyszüleink nemzedékével, akkor meg kell értenünk őket.

Életkorunkból fakadóan sokunk számára a rendszerváltozás csak és kizárólag szabadságot jelentett, tüdőnkbe áradó friss levegőt, felbukkanást a víz alól, az igazság győzelmét. A lelkesedés hevében keveset gondoltunk azokra, akik nem huszonegynéhány évesen, nem az életük elején, hanem idősebb fejjel, vagy éppen életük nagy részét már leélve, végigdolgozva érkeztek el a változáshoz. Kevés figyelem jutott azokra, akiket a rendszerváltozás elbizonytalanított, vagy éppen megrémisztett, mert fáradtságosan felépített egzisztenciájukat veszélyben érezték.

Sokan vannak ma Magyarországon, akik úgy vélik, az előző rendszerben biztonságosabban, s talán jobban is éltek. Bennük szorongást támaszt, sőt feszültséget kelt, hogy úgy érzik, a szocialista korszakot elutasítók valójában őket is elítélik, mert - úgymond - kompromisszumokat kötöttek. Pedig valójában csak próbáltak megélni, boldogulni valahogy, és valamiféle biztonságos, élhető életet teremteni maguk és szeretteik számára.

Ha azt akarjuk, hogy a múlthoz kapcsolódó félelmek elpárologjanak a közéletből, akkor nekünk, a demokrácia mellett elkötelezett, rendszerváltó fiatalabbaknak biztosítanunk kell az idősebbeket arról, hogy megértjük őket, hogy megértjük az életüket.

Kérjük meg őket, higgyék el: már mi sem vagyunk gyermekek. Sőt sokunk már több gyermeket is nevel. Már mi is beléptünk abba a korba, amikor az ember tudja, bárki és bárhogyan gyakorolja a hatalmat egy országban, enni kell, lakni kell valahol, a gyereket tanítani, az időseket ápolni kell. Tudjuk, hogy az embereknek joguk, sőt feladatuk keresni az egyéni és a közös boldogulásuk lehetőségét.

S ezzel nem áll ellentétben az, hogy megbecsüljük, sőt életpéldájuk miatt különösképpen tiszteljük azokat, akik, amikor eljött az idő, a nyílt ellenállást választották. Azt is könnyen beláthatjuk, hogy nem lehet mindenki Dugonics Titusz, mert akkor senki sem marad a várban. Az önként választott hősi áldozat értelme éppen az, hogy a többiek éljenek. S akik élnek, azoktól kijár a tisztelet azok számára, akik az áldozatot hozták.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarok sokat szenvedtek, nélkülöztek, és sokszor megaláztattak az elmúlt száz évben. Sok keserűség, fájdalom és bűntudat halmozódott fel, s így semmi okunk azon csodálkozni, ha időnként türelmetlenséggel, érzéketlenséggel, önzéssel, szeretetlenséggel, sőt éles durvaságokkal találkozunk. Azt hiszem, hogy a jövő érdekében mindezt higgadtan, józanul, a szeretet jegyében kellene kezelnünk, hogy egyre ritkábban tolakodjon be ilyesmi az életünkbe.

Mondjuk ki tehát: akkor lehet Magyarország mindannyiunk számára békés, biztonságos életet nyújtó közös haza, ha az emberek nem félnek, nem éreznek szorongást, nem éreznek kényszert magyarázkodásra pusztán azért, mert életük java részét az előző rendszerben élték le.

Nyugtassuk meg egymást: senkinek sem kell megfoghatatlan, testetlen, általános veszélyektől félnie, mert ilyen veszélyek Magyarországon ma valójában nincsenek.

Vannak azonban olyan tetten érhető, megfogható, nagyon is valóságos gondok és bajok, melyektől okkal tarthatunk, s melyektől magam is féltem a családomat, biztonságunkat és az ország jövőjét.

Meggyőződésem szerint ezek a veszélyek értelmes tettekkel, jó akarattal, közös szándékkal elháríthatók, s ezzel meg is érkeztünk a jövőhöz kötődő aggodalmak és szorongások világába.

Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Történelmünk változatos, kanyargós folyómedrét követve úgy tűnik, mintha az utolsó száz év során két lelki bajjal, két sajátosan magyar, s népünket rendre kudarcra ítélő hibával kellene megküzdenünk. Ha ezek a kártékony hajlamok ismét elhatalmasodnak rajtunk - s ennek tüneteit látni vélem -, árnyat vethetnek a jövőnkre.

A XX. század során úgy alakult a nemzet élete, hogy képtelenné vált arra, hogy irányt szabjon saját sorsának. Egyesek szerint ez már a török hódoltság alóli megszabadulás óta így van - de most ne kalandozzunk vissza ilyen messzire.

Ami tény, hogy úgy veszítettük el az első világháború végén a történelmi Magyarországot, hogy kísérletet is alig tettünk arra, hogy az elvesztett területek legalább egy részét megtartsuk, helyette inkább szélnek eresztettük katonai erőnket, s tűrtük, hogy mások kényük-kedvük szerint határozzanak sorsunk felől.

A második világháború előtt az elvett területeket nem visszaszereztük, hanem visszakaptuk, mások, európai nagyhatalmak adták vissza, mint ahogy a második világháborút lezáró békékkel ismét ők vették el. 1990-ben nem kivívtuk a szabadságot, nem visszaszereztük a nemzeti függetlenséget, inkább úgy tűnt, úgy éreztük, hogy visszakaptuk azt a hidegháborút lezáró nagyhatalmaktól. Mintha máig sem tudnánk megszabadulni attól, hogy kívülről várjuk sorsunk jobbra fordulását; máig azt várjuk, hogy a nagyok döntsenek sorsunk felől, s mi csupán elszenvedjük ezeket a döntéseket. Máig nem tudunk megszabadulni ettől az önbizalmat és cselekvőerőt felemésztő gondolattól. Ez az önfelmentést eredményező, saját felelősségünk alól is felmentő, az őszinte számvetést megkerülő lelki hajlam és észjárás aztán könnyedén átcsap önsajnálatba, a világ igazságtalanságának kárhoztatásába. Meggyőzzük magunkat arról, hogy nemcsak nem cselekedhetünk, de nem is érdemes cselekednünk, úgysem rajtunk múlik, hanem a franciákon, a németeken, az oroszokon, aztán az amerikaiakon, esetleg az Európai Unión. Most éppen a világgazdaság a soros.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, menekülés ez a mai nap és a holnap reggel megoldandó és megoldható gondjai elől. Csakhogy a világgazdaság nem olyan, mint a kályha - Karinthyval szólva -, ami mindenkihez meleg.

A világgazdaság vállalatokból, érdekcsoportokból áll, nem jótékonysági egylet, senkinek sem kedvez csak úgy, senkin sem segít jószívűségből. A világgazdaság nem ad munkahelyet senkinek, azokat meg kell teremteni, létre kell hozni. A világgazdaság soha sem fog biztonságos életet teremteni nálunk. Magyarországot nem a világgazdaság, hanem a magyar emberek munkája emelheti fel, és ha a magyar munkásoknak nincs biztos megélhetést adó munkahelyük, akkor erre nem lesznek képesek.

"Tagságunk első tizenöt esztendejében nagyon rossz gazdasági vezetés volt Írországban" - mondta az Európai Parlament elnöke néhány napja Budapesten. "Az unióból érkező összegek sem ellensúlyozhatták a hazai siralmas, velejéig rossz gazdasági vezetést. A második tizenöt évben nagyon jó gazdasági vezetésünk volt Írországban, és akkor minden szolidaritás, minden uniós támogatás további fejlődést gerjesztett, fellendülést eredményezett." Tehát ebből az a tanulság, hogy az unió egyetlen tagállamban sem ellensúlyozhatja a gyenge vezetést, viszont Európa sokat tehet hozzá egy jó vezetés eredményes döntéseihez a tagállamokban. Ez a lényege a harmincegy éves ír tagságnak.

Nos, így beszél egy ír. De felfigyeltek-e arra, kedves barátaim, hogy az egész magyarországi uniós kampány, burkoltan vagy kevésbé burkoltan, de kifelé irányítja az országból a magyar embert? Nyomás az unióba, legyél cukrász Bécsben, vállalj állást Brüsszelben. Mintha a boldogulást az ország elhagyása jelenthetné csak.

Mintha sárkefe lenne az uniós csatlakozás, amellyel, ha elég ügyes valaki, menten levakarhatja magáról az édes anyaföldet.

Pedig egy igazi, büszke, hagyományait őrző európai állam a saját legügyesebb polgárait, gazdáit és vállalkozóit nem küldi, hanem marasztalja. Nem arra buzdít, hogy nyomás kifelé, vidd ki a tudásodat, vidd el a tapasztalatodat, hanem épp ellenkezőleg: arra, hogy tanulj, tapasztalj és hozd haza a tudásodat. Arra buzdít, hogy szerezz hitelt vállalkozásodnak és tőkeszegény országodnak. Arra ösztönöz, hogy idehaza teremts, idehaza boldogulj. Arra, hogy tedd szebbé, lakhatóbbá és gazdagabbá ezt a földet, a saját országodat, mert te magad és családod, barátaid és minden honfitársad csak így jut egyről a kettőre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Tudom, sokan vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy hegyeket tudnának megmozgatni, ha valaki eltakarítaná az útjukból a dombokat. Kedves Barátaim, ez a másik önveszélyes hajlamunk megnyilvánulása.
De ez nem a múltba fordul önsajnálattal, hanem elnézve az emberek és a jelen gondjai fölött, behízelgő és bíztató tekintettel fordul a távoli jövő felé. Ez a ködbe vesző tervek világa, az Európa Terv világa, amely oly kellemesen hangzik, s mintha felmentene a ma kihívásaival való szembenézés alól. Bár kellemesen hangzik, ha jobban megnézzük, általában csak két dologra emlékszünk az efféle fellengzős tervekből. Arra, hogy a mosdók villanykapcsolói a gyerekek miatt kerüljenek lejjebb. Persze ma is ott vannak, ahol voltak - még szerencse, hogy a gyerekek egy év alatt sokat nőttek, s így közelebb jutottunk a megoldáshoz.

Kedves Barátaim! A várakozások kora lejárt. Az Európai Unió kapujában már nem lehet a jövő terveire hivatkozva elodázni a jelen gondjainak megoldását. A jelen gondjai immár nagyobbra nőttek a jövő lehetőségeinél, ezért mindenekelőtt rendezni kell közös dolgainkat a biztonságos jövő érdekében.

A jövő biztonsága a jelenben gyökerezik, és ha a jövő gyökerei elhalnak a jelenben, elvész a biztonság. A jövő gyökereit a jelenben, azt hiszem, az eladósodással lehet a legjobban elvágni. Tudják-e Önök, hogy csak a 2003-as esztendőben több mint ezer milliárd forinttal nőtt közös adósságunk? Hihetetlen összeg? S ez azt jelenti, hogy minden család személyes adóssága több mint 600 ezer forinttal nőtt. És akkor még nem tettük fel azt a kérdést, hogy hol ez a hatalmas összeg. A jelen az a biztos pont, ahová a körző hegyét leszúrjuk, amikor a jövőt tervezzük. A jelen, ahol állunk, a jövő, ahova nézünk. De vajon látszik-e a jövő, ha inog alattunk a jelen talaja? Vajon lehet-e a jövőben bízni, ha a jelenben sem tudunk?

Minden embernek szüksége van az életben néhány biztos pontra, amire támaszkodhat. De milyen biztos pontokat kínál a jelen a gazdáknak, amikor nem tudhatják, megélik-e családi gazdaságaik az uniós belépés pillanatát?

Milyen biztos pontokat kínál a jelen a fiataloknak, akik tanulni akarnak, otthont teremteni, de a szükséges hiteleket, támogatásokat szinte hétről-hétre kurtítják meg az ország vezetői?

Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak a munkásoknak, akik sohasem tudhatják, melyik pillanatban dönt úgy munkahelyük tulajdonosa, hogy lehúzza a rolót, és szélnek ereszti az alkalmazottait?

Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak, akik már ledolgoztak egy életet, de mégis félniük kell, hogy a következő hónapban is futja-e még fűtésre, gyógyszerre a nyugdíjukból?

Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak a vállalkozóknak, akik tudják, hogy az uniós versenyben még nehezebb lesz helytállniuk, de ehhez nem számíthatnak semmilyen segítségre, legfeljebb a tudományos, fantasztikus jövőben?

Milyen biztos pontokat kínál a jelen azoknak, akik becsülettel dolgoznak ugyan, de a fizetésük arra sem elég, hogy olykor egy hétvégén elvigyék a családjukat egy vendéglőbe?

Kedves Barátaim! A munkabér a munka megbecsülésének a jele. Lehet mindenféle filozófiája a gazdaságnak, de aki dolgozik, annak a munkabér a filozófia alapja.

A jövő hozhat sok jót, és hozhat sok rosszat, de annak, aki most beteg és most lenne gyógyszerre szüksége, biztosan nem jó vigasz, hogy majd egyszer, a nagy elosztórendszerek reformját követően a jövőben meg tudja fizetni. Aki most 20 éves és tanulni akar, azt nem lelkesíti, hogy majd esetleg 15 év múlva engedheti meg magának a továbbtanulást. Az ifjú házaspárnak sem 20 év múlva kell a saját otthon, hanem ma kellene. A mai családfenntartók vajmi keveset érnek azzal a merész kilátással, mely szerint ha ma összefognak és húznak még néhányat a nadrágszíjon, egy-két év múlva akár még munkahelyük is lehet.

Éppen ezért először tehát a jelen közös dolgait kell rendeznünk, hogy a jövő képe tiszta és éles legyen. Süllyedő hajóról hiába bámulunk a végtelenben felsejlő szárazföld felé. Amíg a léket be nem foltoztuk, addig semmi esélyünk, hogy valaha is eljutunk a partra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Márpedig a jelen legfontosabb teendője, hogy más irányt szabjunk a gazdaságnak. Más irány, más észjárás, más gondolkodásmód. A jelenlegi bankárészjárást és bankárgondolkodást - mindannyiunk érdekében - meg kell változtatni.

Csak egy hibbant orvos álmodhat beteg nélküli betegségről. Épp ilyen képtelen gondolat a munka nélküli gazdaság, amiről azt mondják, hogy majd a pénz, meg a megszorítások működtetik. A pénzalapú gazdaságból, úgy tűnik, két szereplőt próbálnak kihagyni: az embert és a munkát. Az ilyen gazdaság szükségszerűen embertelen, pazarló és terméketlen. Nekünk újra az emberséges, munkára épülő, tehát értékteremtő gazdaságban érdemes hinnünk, mely nem a szegénységet növeli, hanem a biztonságot.

Mindenekelőtt tehát vissza kell adni Magyarországon a munka becsületét. A biztonságos élethez természetesen szükség van magántulajdonra. Mielőtt megvádolnának valamifajta vulgármarxizmussal, szeretném elmondani, hogy Magyarországon még a gyermekek is tudják, hogy a magántulajdonnal együtt jár a piac és a pénz is. Olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek nem volt és ma sincs gyarmata, és nincs nyersanyag-vagyona sem, nos, egy ilyen ország esetében azonban a gazdaság alapja csak a munka lehet. Munkaalapú gazdaságra van szükség ismét. Meg kell változtatnunk azt a lehetetlen helyzetet, hogy egy munkaadónak kétszáz forintot kell kifizetnie azért, hogy egy munkásnak száz forint kerülhessen a zsebébe.

Változtatnunk kell azon az embertelen gyakorlaton, hogy mindig azoktól követelnek, azoktól várnak el újabb áldozatvállalást, akik addig is a legtöbb áldozatot hozták. Véget kellene vetni a gyakorlatnak, hogy mindig azok vesznek el, akiktől azt várják, hogy fizikai és szellemi munkájukkal, erőfeszítéseikkel felemeljék az országot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A megszorítások nem összefogják, hanem összeszorítják az embereket. Nem azokkal kellene összefogni, akik állandóan az állami beruházások visszafogását követelik, miközben nagyon sok minden vár még megépítésre Magyarországon. Nem azokkal kellene összefogni, akik nem akarják visszaadni nemzeti tulajdonba azt az autópályát, amit nem is szabadott volna magántulajdonba adni a '90-es évek közepén. Nem azokkal kellene összefogni, akik a nemzeti valuta értékének csökkentését követelik nap mint nap.

Mert így kimaradnak az összefogásból azok, akiket a gyenge forint miatt dráguló élet egyre rosszabb helyzetbe hoz. Kimaradnak azok, akik családi és baráti segítséggel nagy terheket vállalva belevágnak egy saját otthon megteremtésébe. Kimaradnak a hazai kis- és középvállalkozók százezrei, kimaradnak az egyre nehezebb terheket cipelő diákok, nyugdíjasok, fiatal házasok, gazdák, és szinte az egész vidéki Magyarország.

Milyen nemzeti összefogás az, amikor csak azzal fogok össze, aki ugyanazt mondja, amit én? Kicsi és szűk összefogás ez, kedves barátaim, nem a nemzet, hanem a politikusok egy részének összefogása saját magával.

Az embereknek ma nem erre van szükségük. Magyarországnak ma arra van szüksége, hogy az emberek, a családok, az önkormányzatok, idősek és fiatalok, gazdák és munkások, vállalkozók és közalkalmazottak, határon kívül és belül élő magyarok szövetséget kössenek egymással. Olyan szövetséget kössenek egymással, melynek célja, hogy Magyarország ismét kiszámítható és biztonságos életet adhasson mindannyiunk számára. A bizonytalanság, a zűrzavar, a kiszámíthatatlanság, a szorongás és a félelem ellen kellene szövetséget kötnünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amikor mi a lakáshitelek visszaállítását, a privatizáció azonnali megállítását, a közüzemi díjak csökkentését, a gyógyszerek árának mérséklését kérjük, valójában azt kérjük, rendezzük végre közös dolgainkat.

Rendezzük végre közös dolgainkat, mert a félelem és a bizonytalanság legyőzésének leghatásosabb módja, a biztonságos európai élet megteremtésének talán egyetlen eszköze, ha szövetséget kötünk azokkal, akikkel közös a sorsunk. Hogy szövetséget tudjunk kötni egymással, bíznunk kell egymásban, ezért azt ajánlom mindannyiunknak, vigyük magunkkal Bethlen miniszterelnök úr ma különösen érvényes figyelmeztetését: "Ne engedjétek, hogy a bizalom megszűnjön magyar és magyar között!" Igaza lehet, hiszen a bizalom olyan, mint a lélek: ha egyszer elszáll, nem tér többé vissza.

Ahhoz, hogy szövetséget tudjunk kötni egymással, bíznunk kell egymásban. Higgyünk abban, hogy van valami, ami sokkal erősebben képes összekötni minket, amiben hasonlítunk egymásra, mint amilyen erővel elválaszt az, amiben különbözünk. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az emberek igen boldogan tudtak élni akkor is, amikor még híre-hamva sem volt semmilyen izmusnak sem, se konzervatív, se szocialista, se liberális irányzatoknak. Hihetünk abban, hogy nem vagyunk szögek vagy csavarok, amiket kis, csinosan felcímkézett dobozokban egymástól gondosan elválasztva lehet tartani a polcon.

Minden ember számára fontos a gyermeke, családja, megélhetése, kötődései, álmai, emlékei, saját múltja, jelene és jövője. Olyan ember nemigen van, aki abban leli örömét, hogy nincs fedél a feje fölött, vagy nincs miből megélnie. Olyat sem igen találunk magunk között, aki azt szeretné, hogy Magyarország pórul járjon az uniós csatlakozás után. Éppen ellenkezőleg, pártállásra, irányzatra való tekintet nélkül mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy a csatlakozásnak mindenki nyertese legyen. Ez az a közös talpalatnyi hely, amely elegendő ahhoz, hogy szövetséget kössünk egymással.

Mindannyian azt szeretnénk, hogy jövő ilyenkor, ha nekivetjük hátunkat az ajtófélfának, és rovást húzunk a fejünk fölött, mindenhol örülhessünk a gyarapodás jól látható centimétereinek. Hátha azok is kedvet kapnak ahhoz, hogy kihúzzák magukat, akik tegnap még kicsik akartak lenni.

Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!