Először jelzem azt a sémát, amely szerint a legtöbben félreértelmezik a magyarországi-kárpátaljai viszonyt. A közhiedelem elkönyvelte a KMKSZ-t Fidesz-közeli szervezetként, aminek következtében az folyton konfrontálódik a jelenlegi MSZP-SZDSZ-kormányzattal - például a státustörvény ügyében -, amely aztán emiatt az ellenszervezetként becímkézett UMDSZ-t (Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség) igyekszik helyzetbe hozni. Amenynyire kézenfekvő és egyszerű ez a felfogás, olyannyira félrevezető egészében és elemeiben is.

A feszültségek az MSZP és a KMKSZ között régi keletűek, a viszony visszafordíthatatlannak tűnő megromlását mégis egyértelműen 1997-98-ra lehet datálni, vagyis az előző ukrajnai parlamenti választások idejére. A KMKSZ vezetése akkor szisztematikus erőfeszítéseket tett azért, hogy az akkori magyarországi kormányzat a semlegességnek legalább a látszatát megőrizze a KMKSZ kontra helyi magyar nómenklatúra összecsapásban. Mivel tisztában voltunk Tabajdi Csaba elfogultságával (aki akkortájt jó adag gúnnyal emlegette a 8 százalékos Fideszt), más irányban is próbálkoztunk, illetve hivatalosan is kértük az akkori külügyminisztert, Kovács Lászlót, hogy avatkozzon be a fékevesztett KMKSZ-ellenes törtetésbe, amibe az akkori illetékesek belelovalták magukat. Tabajdi kárpátaljai kedvence azonban látványos vereséget szenvedett. Az MSZP egy részének, elsősorban Kovács Lászlónak a leküzdhetetlen ellenszenve az akkor keletkezett frusztrációban gyökerezik. A következő ciklus idején semmi olyan nem történt, amit ellenséges gesztusnak lehetett volna feltüntetni a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezet részéről.

A 2002-es választásokra az ukrán államhatalom jobban felkészült. Az úgynevezett magyar (72-es) körzet átszabása, a hatósági erőszak szabadon engedése, a piszkos trükkök (a legtipikusabb Kovács Mikola elindítása) azonban nem bizonyultak elegendőnek. A KMKSZ parlamenti mandátumának elvételéhez még a választási eredmények szelektív megsemmisítésére is szükség volt négy szavazókörzetben. Ezek után következett két hét szünet, ami alatt az ukrán államhatalom várt a magyarországi választások végeredményére. A Fidesz-kormány diplomáciai úton jelezte elvárását, hogy a 72-es körzetben a választások legyenek tisztességesek. A Nyugat egyébként azóta is ugyanezt a motívumot ismétli általános formában. Az ukrán, autoriterként elkönyvelt hatalomtól tisztességes választások lebonyolítását várják el, most éppen a 2004. októberi elnökválasztásokét.

Az ukrán államhatalom klánszerűen van megszervezve. A KMKSZ-ellenes akciót az egyik ilyen csoportosulás, a Medvedcsuk-féle egyesített szocdemek hajtották végre, akiknek legfontosabb magyarországi kapcsolata Kapolyi László, jelenlegi MSZP-s képviselő. Kapolyi nyíltan exponálta magát az ukrajnai szocdemek 72-es körzeti jelöltje, Gajdos István mellett. A magyarországi választások második fordulója után az ukrán állam a szocdemeknek juttatta az említett mandátumot. Azzal, hogy az új magyar kormányzat elfogadta ezt a döntést, egyúttal az ukrán államnak a kárpátaljai magyarok önrendelkezési törekvései elleni fellépéséhez nyújtott támogatást.

A KMKSZ és a magyar kormány közötti fő nézetkülönbség tehát a jelenlegi kormányzati ciklus kezdete óta létezik. A magyar kormányzat azt várja el, hogy a KMKSZ ismerje el és keveredjen össze az általuk autentikus kárpátaljai magyar szervezetként elkönyvelt UMDSZ-szel, amely az ukrajnai szocdemek magyar fiókszervezete. Mi jeleztük, irreális elvárás részükről, hogy a KMKSZ mondjon le önálló politikai arcéléről, ezzel egyúttal megkérdőjelezze saját legitimitását. Ugyanakkor jeleztük együttműködési készségünket is.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy nem indult meg azonnal az a teljes körű hajtóvadászat, amely most már javában folyik? A válasz alighanem sok összetevős, amelyek közül néhányat szeretnék kiemelni.

Az egyik a méret és az abból adódó hely a kezelendő ügyek fontossági sorrendjében. Kárpátalja nem olyan lényeges tényező a magyar kormányzati politika számára, hogy ne lehetett volna kompetenciahiányos hivatalnokokra és lobbistákra bízni az ügyek intézését. Azok a maguk részéről arra számítottak, hogy a KMKSZ pacifikálásának ügye nélkülük is megoldódik. Alighanem elhitték klienseiknek egyrészt azt, hogy a KMKSZ magától elkezd majd porladni, vagy megadja magát, másrészt azt: ők elég erősek, hogy háttérbe szorítsák a kárpátaljai magyar közéletben.

Fontos tényezőnek tartom még a magyarországi politikai klímát is. A ciklus elején hivatalosan érvényben volt az árokbetemetési irányvonal, aminek racionális magvát a kormányzat önbizalma adta. Majd az MSZP népszerűségvesztésével párhuzamosan visszatért a polgárháborús logikához, vagyis az ellenségeskedés szításához a saját szavazótábor összetartása végett.

Az azóta eltelt idő világosan megmutatta, hogy a KMKSZ nem mond le az elvi politizálásról. Ezt a legegyértelműbben a szervezetnek a státustörvényért folytatott küzdelmekben játszott szerepe illusztrálta. A történet alkalmas egy másik momentum kiemelésére is: jelzi a KMKSZ-Fidesz-viszony jellegét. A státustörvény körül zajló küzdelem legfontosabb eleme valóban a Fidesz döntése volt arról, hogy taktikai okokból nem sodródik a rossz oldalra egy nemzeti-nemzetietlen típusú alternatívában. A KMKSZ azonban a maga részéről ezt a döntést jóval előbb meghozta, és annak elvi és megmásíthatatlan jellegét is egyértelműsítette a közvélemény előtt.

Az is kiderült, hogy a KMKSZ semmiféle válságjelenséget nem produkál. Kárpátalján 152 ezer magyar él, tehát a szervezet 42 ezer körüli (regisztrált tagdíjfizető) tagságának csökkenni kellett volna, ha a közvélemény bizalma megrendül. 1994-ben, a KMKSZ választási veresége alkalmával több ismert személyiség vált ki a szövetségből, ami akkor egyébként jót tett. Jelenleg mindössze annyi történt, hogy az UMDSZ-vezérkar folyton udvarol Fodó Sándornak, a szövetség volt - jelenleg tiszteletbeli - elnökének, hogy az vállaljon ugyanilyen posztot náluk is. A szövetség hetilapjának népszerűsége tovább növekedett, és 15 ezres eladott példányszámával messze a legkedveltebb magyar sajtóorgánum Kárpátalján.

Az ellen-KMKSZ-esek önbizalma tehát 2003 őszére elpárolgott. Gajdos István levélben fordult Medgyessy Péterhez, amelyben arra kérte, hogy közvetve vagy közvetlenül a magyarországi költségvetésből finanszírozott kárpátaljai struktúrákat játsszák át az UMDSZ-nek. A listán információink szerint az Illyés Közalapítvány ukrajnai alkuratóriumán az oktatási-nevelési támogatáshoz kapcsolódó ügyintézésen és a státusiroda-hálózaton kívül még a Rákóczi főiskola, az elszakított országrészek egyetlen akkreditált felsőfokú tanintézménye is szerepel.

Az UMDSZ-kívánságlista teljesítése jól működő rendszerek szétverését vonja maga után. Korábban az Illyés Közalapítvány ukrajnai alkuratóriumának munkájában részt vettek a történelmi egyházak képviselői, sőt az ellen-KMKSZ szervezetek közül is kettő. Mindezek ellenére a döntések több mint 90 százaléka konszenzussal született. A testület működésének legitimitásához és reprezentativitásához nem férhetett kétség. A jelenlegi grémiumot csupa UMDSZ-es adja, az elnök pedig az ukrán állam hivatalnoka, a szocdemek egyik regionális vezetője. Olyan projektek finanszírozását szüntették meg, mint a szórványban oktató tanítók támogatása, a teleházhálózat kiépítése vagy a munkácsi magyar könyvtár működésének finanszírozása.

Az oktatási-nevelési támogatás intézését a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség helyett most az ukrán állam helyi hivatalnokai végzik. Mégpedig oly módon, hogy újból bekérik a szülők adatait, akiknek a támogatását már annak rendje-módja szerint megítélték. Jellemző, hogy az ukrán állam hivatalnokai külön begyűjtik azoknak a szülőknek az adószámait is, akik a támogatást magyarországi számlaszámra kérték.

A legutóbbi akció talán a legelvetemültebb, hiszen a kilúgozott státustörvény végrehajtásának önhatalmú leállítását jelenti Kárpátalján. A hasonló irodahálózatok közül a kárpátaljai rendelkezik messze a legjobb hatékonysági mutatókkal. Ezek után világos, hogy pont ezzel nem köt a HTMH szerződést. Hivatalos indoklás nincs. A balkáni stílus, ahogyan bonyolítják az akciót, az egyik közös ismertetőjegy: a döntéseknek vagy nincs elvi alapjuk, vagy az elveket tetszés szerint alkalmazzák.

A végrehajtás stílusához képest veszélyesebb a másik közös vonás, amire már utaltam, hogy a magyar állam a kárpátaljai magyar struktúrákat, valamint az azok működtetésére szánt eszközöket egyenesen átadja az ukrán államhatalmat alkotó egyik klikknek, jelesül a Medvedcsuk-féle szocdemeknek. Itt válik a magyar külügy ámokfutása a kárpátaljai magyarokon túlnyúlóan köz- és önveszélyessé. Ukrajnában ugyanis nem csak egy sorsdöntő elnökválasztási kampány zajlik. A grúziai eseményekhez hasonlóan itt is globális érdekek ütköznek. A jelenlegi hatalom az oroszok és Putyin támogatására számít, és ennek megfelelő Nyugat- és USA-ellenes retorikával operál. A nemzeti ellenzék pedig, amely egyre inkább össznemzetivé válik, a Nyugattól várja, hogy az a legdurvább módszerektől elriassza a hatalmat. Elképesztő, hogy a magyar külügy úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az ukrajnai egyesített szocdemek a többi hatalompárti csoportosuláshoz képest is Amerika-ellenesek. A szocialistáknak legalább az feltűnhetne, hogy a Szocintern milyen keményen csapta be az ajtót Medvedcsukék előtt, miközben az ellenzéki táborhoz tartozó Moroz-féle szocialistákat teljes jogú taggá fogadták Rio de Janeiróban.

Attól, hogy a magyar tömegtájékoztatáson ez nem jön át, az illetékeseknek még tudniuk kellene, milyen intenzitással folynak az ukrajnai hatalmi harcok. Azzal is tisztában kellene lenniük, hogy az indulatok csak fokozódni fognak. Azon a területen, ahol a magyarok élnek, a szocdemek elleni ellenséges érzület igen intenzív. Jó lenne még az utolsó pillanatban elkerülni a magyar külügynek, hogy az ukrán lakosság szemében démonizált szocdemekhez kösse a kárpátaljai magyarokat, maga pedig az oroszok oldalán ragadjon benne az ukrajnai öldöklő belpolitikai küzdelem végjátékába.

Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke

hetivalasz.hu - fidesz.hu