Sokan várták, hogy elérkezzen a pillanat, amikor végre emléknapot szentelhetünk a kommunizmus áldozatainak. Amikor úgy döntünk, a múltat nem csak eltörölni nem lehet, elfelejteni sem szabad. Ez a pillanat az új évezred küszöbén 2000-ben elérkezett, s megalkottuk a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról szóló országgyűlési határozatot. Úgy véltük, a történelmet mindenekelőtt azért érdemes megismerni, hogy levonhassuk belőle a tanulságokat, hogy remélhessük: mindaz a szenvedés, ami a huszadik százademberére zúdult, nem ismétlődhet meg újra.
Tudnunk kell tehát a háborúkról, az elűzetésekről, a diktatúrákról, a holokausztról, a gulágokról, az etnikai és társadalmi tisztogatásokról, a megpróbáltatások huszadik századáról. Tudnunk kell arról, mi történt Magyarországon, mi történt egész Európában. Ha tudni akarjuk, mi és hogyan történt, ha magyarázatokat akarunk találni a miértekre, először emlékeznünk kell. Emlékeznünk az elpusztítottakra, akiknek már nincsen hangjuk. Ha nem kölcsönözzük nekik a hangunkat, örökre némák maradnak. Elvégre minden ember addig él, ameddig emlékeznek rá.
Az emlékezés az ember egyik legfontosabb képessége. E képesség nélkül nem halmozható föl a megszerzett tudás, és mi emberek nem foglalhatjuk el a Teremtésben nekünk kijelölt helyet. Mindannyian hallottunk már olyan balesetekről, amelyek után a sérült ember nem volt képes újra összerakni a múltját. A lélek és a tudat kóros állapota ez, amelyből mihamarabb gyógyulni kell. De mi történik akkor, ha egy nép kerül amnéziás állapotba, állami segédlettel? Ilyen esetekben is ugyanaz a teendő, mint a sérült, traumát szenvedett egyénnél: gyógyítani kell, mihamarabb. Egy sérült tudatú, amnéziás állapotban tartott országnak a gyógyuláshoz segítségre van szüksége. A gyógyulási folyamatot mindenki elősegítheti, aki nem felejt el emlékezni, aki meri és akarja tudni, mi történt vele, mi történt a családjával, az ismerőseivel, szomszédaival. Mi történt Magyarországgal, Európával. Mindenki segíti a gyógyulást, aki velünk együtt fejet hajt a gyűlölködés és barbarizmus áldozatainak emléke előtt. Aki mécsest gyújt ezen a napon, és azokra gondol, akiket hitük, származásuk, osztályhovatartozásuk, nemzetiségük, politikai meggyőződésük miatt üldöztek, megaláztak, megnyomorítottak, rettegésben tartottak, akiknek elvették életét, megkeserítették fiatalságát, reményvesztetté tették időskorát. Aki nem akar a múltról tudomást venni, az kevesebb terhet hordoz ugyan a vállán, de súlytalanul is lép a jövőbe. Akire nem nehezedik súly, könnyen talajt veszíthet. Mert a múltról való tudás olyan, mint a gravitációs erő. Gondoskodik arról, hogy szilárdan, két lábbal álljunk a földön. Talpon maradunk a legnehezebb percekben is.
Sok megsebzett, megbántott honfitársunk él közöttünk. Vannak, akik még nem juthattak el a mába, de vannak olyanok is, akik már lezárták szívükben a múltat, a mában élnek és emlékeznek. Szép lenne, ha egyre többen tartoznának közéjük, az emlékezők közé. Aki emlékezik, szembenéz azzal, hogy a múlton már nem tud változtatni, és ezért lelkében az áldozatok emléke felé fordul. Amikor tehát a kommunizmus áldozataira emlékezünk, a múltra emlékezünk. Egy egész országra, áldozatnak odadobott hazánkra emlékezünk. A szabotőrnek beállított munkásra, a kuláknak bélyegzett parasztra, a reakciósként üldözött polgárra, az élősdinek kikiáltott gyárosra, a magyar hadsereg felejtésre ítélt katonáira és munkaszolgálatosaira. De azok is a kommunizmus áldozataivá váltak, akiket saját hitük csalt kelepcébe, és mire rádöbbentek erre, már túlságosan súlyos árat fizettek érte. Áldozattá vált az a sok nincstelen ember is, aki egy jobb jövőben bizakodva váltott hitet, eszmét. Sok szegényparaszt gondolta azt, végre földhöz jutván majd szabadon gazdálkodhat, pedig végül még azt a keveset is elvették tőle, amije volt. Sok munkás gondolta azt, hogy tényleg övé lesz a gyár. Hányan és hányan voltak azok, akiknek semmi más céljuk nem volt, mint hogy mérnöki, gazdasági vagy más szaktudásukat a háborútól legyengült ország felemelkedésének szolgálatába állítsák, mégis ellenségként kezelték és üldözték őket. Ma rájuk is emlékezünk.
A kommunizmus a földkerekség egyik legembertelenebb rendszere és legnagyobb katasztrófája volt, mely több mint 100 millió áldozatot követelt világszerte. Mindez valójában felfoghatatlan. Felszisszenünk, ha halljuk, olvassuk, de értelmünk és szívünk elzárkózik a tartós döbbenettől. A kommunizmus áldozataiért érzett fájdalmunk nem világfájdalom. A magyar nyelv mérlegén súlytalan ez a szó. Üres. A kommunista diktatúra áldozatainak Magyarországon - akár a világ más országaiban - nevük van. Ha ezeket a neveket halljuk, a nemzet idegvégződései bizseregni kezdenek, és az idegszálakon remegés fut végig: nemcsak egyszerűen hallottunk róluk, ismerjük ezeket a neveket, de képek is élnek bennünk, emlékszünk azarcukra, a mozdulataikra és az ölelésükre. Így van ez még akkor is, ha sokunknak nincs személyes emléke, tapasztalata a terrorról. Valójában mindannyian túlélők vagyunk, akik tovább éljük őseink életét. Nem csak tárgyaikat, emlékezetüket is örököltük. Az emlékezet fogja össze láthatatlan kapocsként a nemzetet, mert a nemzet az a közösség, amelyben mindaz, ami másokkal történik, velünk is történik. Ha valódi túlélők akarunk lenni, nemcsak a megalázottak és megszomorítottak nevét kell felidéznünk. A valódi túlélő - a közhiedelemmel szemben - magára is gondol, mert az áldozatok végeláthatatlan listáján az ő nevének is helye van. Mert azon túl, hogy szabadságától, rokonaitól, barátaitól fosztották meg, időt is veszített. Az időnél pedig kevés portéka értékesebb. Ez az idő nemcsak az idősebbeknek hiányzik, akik életük javát 1990-re már maguk mögött hagyták, de hiányzik gyermekeinknek is, akiknek a biztatás mellett sokszor nem adhattuk és adhatjuk meg azt, amit szerettünk volna, amit szeretnénk. Még ma sem.
2004-et írunk, ezért a mai emléknapon ne csak a kommunizmus áldozataira emlékezzünk. A nemzet éppen hatvan éve élte meg a fullasztó XX. század másik óriási tragédiáját, Pilinszky János szavaival "a század botrányát". 1944 a magyar holokauszt éve. A pusztítás mértékét történészeink igyekeznek számba venni, de tény, hogy a magyar kultúra és a magyar élet még ma, hatvan év után is szédül a vérveszteségtől. Nemcsak mi vagyunk ezzel így. Így vannak ezzel egész Európában, mert Európa számos országában ugyancsak megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Nekünk magyaroknak és a magyar zsidóknak vannak olyan szenvedéseink, melyek összekötnek bennünket, és vannak, amelyek szembefordítottak egymással. 1848-49 a közös, összekovácsoló megpróbáltatás ideje volt. 1944 pokla inkább szembefordított minket egymással. 1944 tragikus tavaszán magyar és magyar közé ékelődött a szégyen. Magyarok és magyar zsidók közé. A kitaszítottak szégyene a megalázottság szégyene volt. A kitaszítók arcára a bűn égetett szégyenfoltot. A többség tehetetlenségéért szégyellte magát. A más-más tőről fakadó szégyenek és megszégyenülések még mindig ott vannak közöttünk. A szégyen és a gyász még nem múlt el nyomtalanul. Egész Európa évtizedek óta küszködik ennek megértésével és lelki, erkölcsi feloldásával. Sok türelemmel, tapintattal és a másik szenvedése iránti megértéssel talán sikerülhet. Ha elég bölcsek vagyunk, ha vannak belső tartalékaink, melyek segítségével át tudjuk élni egymás fájdalmait és vesztességeit, akkor tehetünk valamit azért, hogy ne legyen mélyebb a seb. Ha kellő tapintattal közelítünk egymáshoz és így teszünk eleget az emlékezés erkölcsi kötelességének, van esélyünk az összebékülésre, van esélyünk arra, hogy a nehezen kimondott szó eljut lélektől-lélekig. És akkor békévé oldódik majd végre az emlékezés.
Bár az "ordas eszmék" miatti szenvedés 1944-ben zsidó honfitársainkra méretett, az Ő életüket, javaikat pusztította el, de ez a támadás, mivel a nemzet egy része ellen intézték, valójában a nemzet egészén okozott nehezen gyógyuló sebet. Ez a seb a nemzet szívén esett. És abban, hogy minél hamarabb begyógyuljon, mindannyian érdekeltek vagyunk. Közös érdek, közös felelősség. Közös múlt, közös jövő. Itthon és Európában egyaránt. Európa hatalmas árat fizetett a leckéért, melynek során megtanulta, hogy soha semmilyen erő, semmiféle ideológia nevében nem tűrhető el népek, illetve osztályok kiirtása. Talán már itt az ideje, hogy a borzalom és a rettenet által kizökkentett történelem visszataláljon természetes medrébe. Történetünk folyama aligha fordítható vissza, ennek a folyamnak olykor maga mögött hagyva, olykor feloldva magában a terhes hordalékot, tovább kell hömpölyögnie. Mert ez a történelem. Talán eljött az ideje annak, hogy annyi hazugság, annyi elhallgatás, annyi egyoldalúság után, történelmünket végre egészben lássuk. Talán elmúlt már annyi idő, hogy a sokféle sorsot és szenvedést megértsük és bevalljuk. Bevalljuk a szégyent, és elvégezzük, amire a gyász kötelez. Talán eljött az ideje annak, hogy ne méricskéljünk a megpróbáltatások között. Tudnunk kell mindenfajta szenvedésről, emlékeznünk kell minden megpróbáltatásra. Nem szemezgethetünk a múltból, az emlékezet nem lehet válogatós... A kéttotalitárius rendszer - a kommunizmus és a nácizmus - sem válogatott az áldozatok között. Keresve sem találhatnánk három oly különböző karakterű embert, mint gróf Bethlen István magyar miniszterelnök, Raoul Wallenberg svéd diplomata és Kovács Béla kisgazda képviselő. De egy tekintetben mégis felfedezhetők közös vonások. Mindhárman elhivatottak voltak és tiltakozni próbáltak az embertelenségek ellen. Végül mindhármukat elhurcolták a Szovjetunióba. Ez a tény nem tesz közéjük egyenlőségjelet, de nekünk mégis érdemes elgondolkodni azon, mit is jelent, hogy a végzet ezt a három oly különböző szándékot és sorsot annyira hasonló módon pecsételte meg.
Amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, gondoljunk azokra is - mert ismerünk ilyen sorsokat is -, akik mindkét totalitárius rendszer bugyrait megjárták. Volt részük először az egyik, aztán a másik szörnyűségeit megtapasztalni. Voltak, akik megjárták a koncentrációs tábort, aztán, mikor hazajöttek, Rákosi börtönébe kerültek. Miközben tudunk olyan nyilasokról is, akik készséges kiszolgálóivá lettek a kommunista diktatúrának is. Voltak, akik mindkét rendszer kárvallottjai lettek, és voltak olyanok is, akik hasznot húztak ebből is, amabból is. S fogadjuk el, hogy van, aki egyik szenvedésből érti meg a másikat. Ám az áldozatok nem csak azért erősebbek hóhéraiknál, mert többen vannak, hanem azért is, mert az ő sírjukra valaki mindig visz virágot. Aki csak egyetlenegyszer is bekötözte gyermeke térdét, pontosan tudja, hogy előbb-utóbb a nehezen gyógyuló sebek is behegednek. Csak óvatosan kell velük bánni. Először minden sebet ki kell tisztítani, azután vigyázni kell arra, nehogy bármi tovább fertőzhesse. A sebek, melyek a nemzet testén estek, sokfélék. Ám abban, hogy minél hamarabb begyógyuljanak, mindannyian érdekeltek vagyunk. Közös jövőről és az érte viselendő közös felelősségről csak akkor beszélhetünk, ha az emberi személy méltóságának feltétlen tiszteletében egyetértünk.
A század botránya az volt, hogy a modern kor hajnalán elmosták a civilizációs gátakat, utat engedtek a barbárságnak, halálgyárakat és rabszolgatáborokat működtethettek a világuralom fanatikusai. Újra és újra megtanulhattuk, sem a nagyszerű eszmék, sem a gyalázatos ideológiák nem vízumkötelesek az országhatárokon. Jönnek és hatnak: nemes és barbár egyaránt. Nekünk pedig - ha úgy hozza az idő - választanunk kell. Szabadok vagyunk, magunk dönthetünk arról, miként gondolkodunk és cselekszünk. Egy kedves tanárember egyszer azt mondta, hogy egy Európa-falitérképen a mi nemzetünk fél tenyérrel letakarható. Így igaz: ki lehet próbálni, oda tehetjük tenyerünket Európa szívtájékára - talán még Csíksomlyó is alá fér.
Így hát, amikor mécsest gyújtunk az áldozatok emlékére, és begörbített tenyerünkkel óvjuk a lángot a széltől, Magyarország még ott van a tenyerünk melegében.
Vigyázzunk rá!

fidesz.hu