Sokféle módon le lehet írni egy közösség, akár egy nemzeti közösség állapotát. Le lehet írni természetesen a nemzeti össztermék alakulásával, gazdasági adatokkal, pénzügyi mutatókkal. De a legteljesebb mértékben, az emberi élet legtöbb elemét magába foglaló módon elmondani - hogyan is nézünk ki, milyenek is vagyunk, mi is a valóságos képünk - talán a népesedési adatokon keresztül lehet.

A tükörben, melyet a Polgári Magyarországért Alapítvány vezetői elénk tárnak, azt a képet látjuk, amely pontosan bemutatja, mennyire létezik még Magyarországon közösségi akarat, mennyire létezik még az az emberi képesség, hogy gondoskodjunk utódokról, hogy gondoskodjunk az utánunk jövő nemzedék megszületéséről.

Kétségkívül igaz, hiába javulnak Magyarországon az életfeltételek, már ha javulnak, hiába kötünk szomszédainkkal előnyös megállapodást a határon túli magyarokra nézve, már ha kötünk ilyeneket, és hiába kötjük az ország szekerét egy előnyösnek látszó szövetségi rendszerhez, ha mindeközben elfogyunk. Higgadtan és nyugodtan nézzünk bele ebbe a tükörbe, és őszintén nézzünk szembe vele, ami onnan visszatekint ránk, és vonjunk le higgadtan, nyugodtan következtetéseket az előttünk álló időszak teendőiről.

Fel kell tennem azt a kérdést, hogy milyen jogon beszélek én erről a kérdésről egyáltalán. Természetesen állampolgári jogon, adhatnám az egyszerű választ, de ez megkerülése annak a problémának, amely szerintem az egész népesedési kérdés kezelésének kormányzati nézőpontból a kulcsa. Foglalkozhatnak-e egyáltalán kormányzati tényezők, közéleti szereplők, volt vagy éppen hivatalban lévő miniszterelnökök demográfiai kérdésekkel? Legitim ténykedés-e a mai modern világban, ha egy kormány azzal foglalkozik, fennmarad-e a nemzet, vagy sem? Vagy inkább az a felfogás helyes, amely azt mondja, a kormányzati tényezők dolga, a közélet szereplőinek kötelessége akkor jön el, amikor a népességfogyásból eredő következményeknek gazdasági leágazásai is vannak?

Amikor a népesség fogyása gazdasági problémákat is jelent, akkor a miniszterelnökök, kormánytagok, parlamenti képviselők legyenek kedvesek, és foglalkozzanak a munkaerő problémáival, foglalkozzanak a nyugdíjrendszer ügyeivel meg szociálpolitikával, de a gyermekvállalás kérdését hagyják a fiatal családokra, mert az olyan mértékben a magánszférához tartozik, hogy még az érintésétől is tartózkodnia kell a kormányoknak. Bármilyen meglepő, Európában egészen a legutóbbi időkig így gondolkodtak. Úgy gondolkodtak, hogy a politikai korrektség - micsoda hátborzongató kifejezés -, amely meghatározza, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni, nem teszi lehetővé Európában, hogy kormányzati ügyként lehessen foglalkozni demográfiai problémákkal.

Egészen a legutóbbi időkig a népesedési, a demográfiai problémák a magánszférába tartozó kérdésnek tűntek Nyugat-Európában. Örömmel jelentem, hogy változás történt. A baj olyan nagy, hogy Nyugat-Európában a kormányok áttörték ezt a korábbi korlátot, és foglalkozni kezdtek demográfiai problémákkal, Németországtól kezdve Franciaországon át egészen a latin világig. A latin világ bizony lassan mögénk kerül, holott korábban az volt a természetes, hogy az északi világgal szemben a latin világ gondolkodott az európai népesség fenntartásáról. Most viszont azt látjuk, hogy Spanyolországban, Olaszországban nagyon komoly problémák ütötték fel a fejüket.

Egy kormányzat, ha demográfiai kérdéseket tűz napirendre, két irányba indulhat el. Az a mód, ahogyan a mindenkori parlament, mindenkori közhatalom vagy akár maga a kormányzat is a demográfia kérdéséhez viszonyul, alapvetően gondolkodásmód kérdése. Kormányzati filozófia dolga, sőt még ennél mélyebb filozófia dolga is, hogy milyen válaszokat ad egy-egy kormányzat a demográfia problémáira.

Két úton indulhat el egy kormányzat - én most két, angolszászoktól kölcsönvett idézettel szeretném bemutatni ezt a két utat. Ez a két idézet pontosan mutatja Magyarországon is, mi az a két fő gondolati irány, mely a demográfia kérdésével kapcsolatban kialakult.

Az első megközelítési mód így hangzik: "Az állam társas viszony. Az efféle társaság céljai csak számos nemzedék elmúltával érhetők el, nem csupán maguk az élők, hanem az élők, a már holtak és még meg sem születettek közti társas viszony ez." A másik lehetséges irány ennél rövidebb és frappánsabb megfogalmazásban így hangzik: "Hosszú távon mindannyian meghalunk." Ez a másik irány. Meggyőződésem szerint, amit ma Magyarországon tapasztalunk kormányzati filozófia tekintetében, az inkább az utóbbi gondolkodásmódhoz tartozik, miszerint hosszú távon mindannyian meghalunk. Amivel korábban próbálkoztunk, időnként több, máskor kevesebb sikerrel, az pedig sokkal inkább a holtak, a még meg sem születettek és még a most élők közötti társas viszonyban próbálta értelmezni a magyar nemzet problémáit.

Az egyik kormányzati filozófia szerint a kormányzás és a kormányzati ügyek lényegüket tekintve gazdasági ügyek, amelyeket a kormányzatnak meg kell oldania, így mondják: "menedzselnie kell". Ez a megközelítés hasonlít ahhoz a céltalanul, hullámhegyeken, de inkább hullámvölgyekben hánykolódó hajóshoz, aki soha nem küld fel senkit az árbockosárba, hogy megnézze, merre is van a világítótorony. Az útirány pontos meghatározása helyett mindig aktuális utasításokat ad le a gépházba.

A másik gondolkodásmód azt mondja, hogy a kormányzás elsősorban nem gazdasági ügyekről szól. A kormányzás, a közélet, az Országgyűlés működésének értelme tulajdonképpen nem más, mint a nemzeti közösség előtt álló legnehezebb kérdések azonosítása, és az ezekre a kérdésekre, gondokra adott helyes válasz. Ebből az következik, hogy egy nemzet legfontosabb ügyei nem feltétlenül gazdasági természetűek. Sőt, a leggyakrabban nem gazdasági természetűek. Meggyőződésem szerint Magyarország sok gazdasági bajjal küzd ma, de az igazán komoly nemzetstratégiai kihívások nem gazdasági természetűek. Magyarország előtt szerintem az a lényegi kérdés áll, lesz-e független egzisztenciából álló magyar középosztály. Lesz-e magyar tőketulajdonosi osztály? Úgy is fogalmazhatunk: meg tudjuk-e őrizni a nemzeti függetlenséget az Európai Unióban? Milyen képet mutat a magyar nyelv, a magyar kultúra jövője?

De a legfontosabb az a kérdés, melyet az első helyre kell sorolni a közélettel foglalkozó közönségnek Magyarországon, az a népesség problémája, a demográfiai gondok ügye.

Az ide vonatkozó adatsorok megdöbbentőek.

Beszédes tény, hogy Magyarország Trianon óta egyértelműen demográfiai zavarokkal küzd. Önmagában a probléma időbeli mélysége jól mutatja, hogy egy rendkívül összetett, az élet minőségének fontos és apró tényezőit is magába foglaló problémahalmazzal állunk szemben. Vállalva a leegyszerűsítés kockázatát, úgy fogalmazhatunk, hogy a magyar családoknak, a magyar közösségeknek, a magyar nemzetnek megcsappant az életkedve.

Az életkedv nem egyszerűen annyit jelent, hogy szívesen élünk vagy hogy élvezzük az életet, hanem azt is jelenti, hogy ezt az életet méltónak és folytatásra érdemesnek ítéljük. Akkor van egy közösségnek életkedve, ha úgy gondolja, hogy az élet utódainkban folytatásra méltó. Ha valaki úgy gondolja, hogy az élet nem ilyen értéket képvisel, és lemond erről, akkor nyugodtan mondhatjuk, bármilyen hedonisztikus módon éljen egyik napról a másikra, valójában megcsappant az életkedve.

Itt ösztönös és tudatos döntések egyszerre játszanak szerepet. Az ösztön szó helyett persze inkább a feltétlen erkölcsi parancsot kellene hangsúlyozom, tekintettel a hely, az egyházi intézmény szellemére is. Emberlétünk alapvető adottsága, hogy sokasodni akarunk. Teremtettségünket azzal akarjuk megszolgálni, hogy újrateremtjük magunkat. Ez az egész probléma lelki dimenziója.

Ha ez hiányzik, akkor szaporodási kérdésről, a népesség fenntartásának kérdéséről beszélhetünk, és nem az élet szentségét magába foglaló megközelítésről. Meggyőződésem, hogy találhatunk átmeneti megoldásokat a magyar népesedési problémákra, de ez kevés lesz mindaddig, amíg a lelki dimenzió nem kap kellő súlyt. Ha nem értjük meg, hogy valójában teremtettségünket meg kell szolgálnunk azzal, hogy újrateremtjük magunkat, addig nem áll biztos lábakon a magyar népesség ügye. Még akkor sem, ha egyébként kiváló rövid távú válságmegoldó programokat alkotunk.

Nem tűnik nagyon bonyolultnak, hogy mit kell tenni. Van ennek egy mennyiségi és egy minőségi dimenziója. A mennyiségi dimenziót annyiban összegezhetjük, hogy a nemzet tartósan akkor képes a demográfiai egyensúlyt fenntartani, ha évről évre legalább annyi gyermek születik, ahányan meghalunk.

A minőségi feladatot sem nagyon nehéz meghatározni, ugyanis nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a szülők akkor adnak szívesen életet gyermekeknek, ha úgy gondolják, hogy gyermekeiknek esélyük van az emberhez méltó élethez, és képességeik kiteljesedéséhez.

Ha ez a két dolog megvan, akkor valószínűleg a demográfiai egyensúlytalanság orvoslást nyer, és egyensúlyi állapothoz juthatunk el.

Két dologra szeretnék kitérni, két olyan tudásról beszélni, amelyre kormányzati munkánk során tettünk szert. Mind a kettő kapcsolódik ahhoz a problémához, amiről beszélünk. Azzal szembesültünk 1998 és 2002 között, hogy ha a fiatalokat megkérdezzük arról, hány gyermeket szeretnének házasságkötésüket követően, akkor a fiatal párok általában azt válaszolják, eggyel több gyermeket szeretnének, mint amennyit később aztán vállalnak. Ez egyszerre lehet elszomorító és biztató. A fiatalokat nem kell arról meggyőznünk, hogy családban élni jó, gyermeket vállalni és gyermeket nevelni jó, mert maguk is ezt gondolják. Csak miközben eljutnak a családalapításhoz, és számba veszik a nehézségeket, amelyekkel szembetalálják magukat, akkor végül hiába volt az eredeti elhatározás, a valóságban legalább eggyel kevesebb gyermek születik, mint amennyit néhány évvel korábban szerettek volna.

Itt a kormányzatnak, a közéletnek, az Országgyűlésnek komoly felelőssége van. Mert a magasabb gyermekszám előtt olyan akadályok is tornyosulnak, amelyek okos döntésekkel elháríthatók. Ide tartozik a biztonság kérdése, hogy van-e munka, van-e hol lakni, van-e rendes iskola ebben az országban, olyan-e az ország szellemi közélete, ami nyugodt kiegyensúlyozottságot áraszt. Ide tartozik az adókedvezmények kérdése is, a családi adózás ügye, az otthonteremtés támogatása. Ezek mind olyan kormányzati döntések, amelyek bár látszólag közgazdasági mezben jelennek meg, valójában demográfiai célzatúak.

A másik tudás, amit a népegészségügyi program megalkotásakor szereztünk, a halandósággal kapcsolatos. Ha a gyermekhalandóságot nézzük, amely egy társadalom egyik legfontosabb civilizációs mutatója, akkor Magyarország ebből a szempontból nem áll rosszabbul, mint a nyugat-európai országok. Ez az orvosok odaadó munkájára világít rá. Ilyen nehéz körülmények között is képesek a magyar orvosok arra, hogy a magyar gyermekhalandóság ne legyen rosszabb, mint Nyugat-Európában.

A másik fontos tudásunk, ami ehhez kapcsolódik, hogy aki már megélte a 65. évét, annak az élete valószínűleg nem lesz rövidebb, mint nyugat-európai társaié.

Tehát nem arról van szó, hogy az idős emberek nálunk néhány évvel rövidebb kort élnek meg, mint Nyugaton. Csecsemőhalandóság ügyében álljuk a versenyt a nyugatiakkal, és a 65. év utáni életesélyt tekintve is.

Akkor miért rosszabb a halandósági mutató Magyarországon, mint Nyugat-Európában? A válasz egyszerű: nálunk a középkorúak sokkal nagyobb arányban halnak meg! Az önpusztító életmód, amit folytatunk, a szellemi közeg, mely körülvesz bennünket, az életfelfogás, mely meghatározza mindennapjainkat, mindez a 40-55 év közötti férfiak tekintélyes részét egészen egyszerűen "halálra ítéli". Miután ők kiesnek a statisztikai összességből, úgy tűnik, mintha Magyarországon az átlagos életkor rövidebb lenne, mint Nyugat-Európában. Pedig a baj ennél sokkal nagyobb. Nem arról van szó csupán, hogy emberségesebb időskort kell teremteni, és akkor ez a probléma megoldódik, hanem alapvetően más gondolkodásra van szükség azért, hogy ne veszítsük el a 40 és 55 év közötti férfiak - nyugat-európai összevetésben is példátlan - magas arányát.

Tehát a kérdés, ami előttünk áll, úgy hangzik: sikerül-e visszanyerni a magyaroknak az életkedvüket? Sikerül-e olyan világot felépítenünk magunk körül, amelyben biztonságban érezhetjük magunkat, ahol a biztonság nem egyszerűen fizikai, gazdasági, hanem lelki és szellemi biztonságot is jelent. Ugyanis - meggyőződésem szerint - demográfiai szempontból gondolkodva Magyarország legnagyobb ellensége ma a bizonytalanság, és ez a bizonytalanság az, ami egyre mélyebb, egyre bántóbb, egyre durvább, egyre inkább körülfonja az országot. Aki tehát a magyar népegészségügy javításáért, a magyar demográfia érdekében tenni akar, annak elsősorban a biztonságot kell megteremtenie Magyarországon.

A tanácskozások rendkívül fontosak, de nem teszik feleslegessé a közhatalmi rendszer átalakítását. Tehát nagyon fontos, hogy minden tanulmányt alaposan kidolgozzunk, nagyon fontos, hogy minden problémát azonosítsunk, hogy kormányzati programjavaslatokat dolgozzunk ki. De ezzel csak a munka egyik részét végeztük el. Van egy másik része is, ami nem pozíciók újraosztását jelenti, hanem a gondolkodásmód megváltozását.

Át kell alakítanunk felfogásunkat az egyén és a közösség viszonyáról. A történelem nagy titka, hogy a különböző társadalmi formációkat nem egyének alkotják és szabják meg, hanem társadalmi kapcsolatok. A családon belüli viszonyoktól egészen az állampolgárok kötelességéig, egymás vagy az állam iránt. E kapcsolatok megszilárdításának legbiztosabb módja intézményesítésük, mely spontán módon, tehát nem állami parancsra történik. Ez ugyanis arra készteti az embert, hogy beilleszkedjen egy tágasabb egységbe. Amit hagyománynak vagy másképpen folyamatosságnak nevezünk, az éppen az emberi kapcsolatok vízszintes és függőleges tengelye által alkotott koordinátarendszer, kiegészítve egy harmadik dimenzióval: az idővel.

Amíg mi, magyarok, a magyar nemzeti közösség nem tudja magát ebben a koordinátarendszerben elhelyezni, addig a demográfiai problémákra is csak időleges válaszokat tudunk adni.

hetivalasz.hu - fidesz.hu