Mostanság újra sokan vagyunk így: hogy úgy érezzük, éltünk négy évet. Nem sok ez, de nem is kevés ott, ahol a haza fizikai valóságában el-elveszik. A nemzet, az nem veszik el soha. Nem nagyon. És soha többé végleg azoknak, akik megélték ezt a négy évet. Akik megélték, hogy felemelt fővel, derűsen nevethettek szembe a múlt árnyaival, és felemelt fővel, dacosan szegülhettek szembe a jelen álnokságával: mert hittek benne, hogy a jövő elkezdődött. Ez a négy év elegendő volt ahhoz, hogy a Székelyföldről többé ne el-, de felmenjen Budapestre az ember, ahogyan azt a fővárosba menőnek illik. Elég volt ahhoz, hogy magára ébredjen a Csipkerózsika-álmát alvó székelység, megrázza magát, s erős hittel tervezzen jövőt magának, úgy, ahogyan azt ősei álmodták. Nem kellett ehhez sem pénz, sem paripa, sem fegyver: csak hit és bizalom abban, hogy közel egy évszázad után a haza és a nemzet végre egymásra és önmagára talál.

Elég volt ahhoz, hogy újra felébredjenek a határőrösztönök: ezer év megszokása, hivatása nem múlik el néhány évtized alatt. Ami összenőtt, nem válhat szét egy önkényes országhatár miatt.

A fiatalok újra tanulni mentek, a nyolcvanas években kitántorgók közül sokan hazajöttek és itthon új életet kezdtek, a cselekvésnek, vetésnek és igének ideje jött el ez alatt a négy év alatt. A gazdák örökségük után néztek, s a fiatalok utódot szántak az örökséghez. S kicsi lett annak a becsülete, aki az erdélyi jövendőt délkeleten, Bukarestben kereste. A székelyek szeme újra Budapest felé fordult, ahogyan az természet szerint való, s ahol újra megtalálta azt, akit régóta keresett. "Ötvennyolc éve várok arra, hogy valakire büszke lehessek" - mondja öreg bányamester ismerősöm, s gyorsan a pohárért nyúl, nehogy benedvesedjen a szem: mert férfiember szégyen az. Errefelé nem sok alkalom adódik az örömkönnyekre. Errefelé időtlen idők óta várnak a kicsi Messiásra, az árva nép vezérére, Csaba királyfira. Az idők során megtanulták, hogy nem csillagösvényen érkezik, s nem feltétlenül fehér paripán - de a hitet nem adták fel, mert e végvárakat őrző katonanépnek hite a legfőbb fegyvere. És lám: a hit valóra vált, és megjelent az, akitől megfényesedtek a szemek. E négy év megmutatta, hogy van kire s mire várni - s többre nincs is szüksége a cselekvő embernek, e puszta tény elegendő volt mindenhez.

Pedig nem volt sok ez a négy év. Legalább nyolc esztendőben reménykedett itt mindenki, akinek szíve a helyén dobog, s aki nyolcvan évet viselt el tulajdon hazája száműzöttjeként, annak a nyolc év se lett volna sok. Nem így történt. Idén áprilisban a haza egy kicsit megint elveszett. Nem, nem veszett el: de távolabbra került, egy kéznyújtásnyival tovább, valahová a tíz- és tizenötmillió választása közé. Na és? - kérdezzük dacosan, mert így kérdezni itt is, nekünk is lehet. "Akkor mostantól fogva újra két kormány ellen harcolunk" - mondja a bányamester harmincéves fia, s eltolja maga elől a poharat, mert egy ideig most újra megfagy a lélek. Egy ideig most újra rezervátum leszünk, bantusztán és kuriózum, vidám kis úttörőcsapatok hétvégi látványossága, íme a székely és íme a medve, előbbi magyarul is beszél.

Egy ideig most újra szegény rokonok leszünk, akinek majd adnak a maradékból - ha jut. Egy ideig most újra elmondják nekünk, hogy széllel szemben nem lehet, s hogy a lehajtott fejet nem fogja a kard. Egy ideig most újra kioktatnak arról, hogy a nemzet avítt fogalom, haszontalan kacat, hogy magyarnak lenni nem nagy élmény, s hogy a másságot akkor is szeretnünk kell, ha éppen az van többségben. Egy ideig most újra megnyílnak a rókalyukak, elősettenkednek megkopott, naftalinszagú bundájukban a szocialista pragmatizmus helyi megmondóemberei, s egy ideig most újra divat lesz kozmopolitának lenni. Egy ideig most újra szép tisztára próbálják mosni agyunkat, s a sokoldalú tájékoztatás nevében nézhetünk sok-sok Heti Hetest, bajor szexfilmet és népszerű történelmet az együttélésről. Egy ideig ez most így lesz. Aztán ez is elmúlik. Aki évszázadok óta vár, tud várni újabb négy évet. Hitünk ugyanis van már hozzá. Hála érte a négy évnek, ameddig éltünk.

György Attila (Magyar Nemzet, május 18.)