Már az is csoda, hogy megmaradt a szoborcsoport, ugyanis a második világháború után hét évvel az emlékművel együtt Kossuth szobrát és további húsz magyar vonatkozású emléktáblát is leszedtek a magyar múlt eltörlésének szándékával, s utóbbiak nem élték túl a rombolást. Kossuth szobra eltűnt, az emléktáblákat összetörték - a kezében tölgy- és babérkoszorút tartó nőalak, valamint a lábai alatt az ébredő szabadságot, a harckészséget, az áldozatkészséget és a haldokló harcost ábrázoló szoborcsoport előbb egy lovardában, aztán az aradi vár pincéjében várt a jobb időkre, míg a polgári kormány idején előbb - ideiglenesen - a minorita rendház zárt udvarába, aztán a múlt héten a Tűzoltó téren lévő talapzatra állíthatták.

A kezdeményezés sikere egészen az utolsó hétig kétséges volt. Tavaly október hatodikára már volt egy hivatalosan kitűzött időpont a visszaállításra, köszönhetően az aradi (román többségű) városi tanács határozatának, ám akkor még a prefektus meg tudta akadályozni a munkálatok befejezését. Döntését nem magányos farkasként hozta, a bukaresti művelődési tárca szorgalmazta a terv leállítását. Később - újabb ígérgetések és kudarcok után - a parlamentbe benyújtott indítvánnyal próbált akadályt gördíteni a magyarok kérése elé a Nagy-Románia Párt, de kezdeményezésük nem járt sikerrel annak ellenére, hogy váratlan módon a liberálisok is beálltak mögéjük. A szoborállítás kompromisszumok eredménye, hiszen nem állhat magában a pompás alkotás: a román-magyar Megbékélési emlékparknak átnevezett téren novemberben felavatják az egyesek által "ellenszobornak" nevezett diadalívet, amelyen román negyvennyolcas hősök domborműve és a román parasztvezér, Avram Iancu idézete kapott helyet: "Mi vagyunk a szabadság emberei, ezért lázadtunk fel, és ezért hullattunk vért is. Eltökéltek vagyunk, hogy vérünket adjuk az utolsó románig!"

Tegnap ünnep volt Aradon, és ez a lényeg. Felejtsünk el minden mást: hogy a Zala-mű magyar adófizetők és támogatók pénzéből kerülhetett a helyére, míg a román szoborra az aradi útjavításokra szánt éves összeg háromszorosát, kilencvenmilliárdot adott a bukaresti költségvetés. Ne beszéljünk arról, hogy az ünnepség alatt Mongóliába küldte volna a magyarokat egy kicsiny, ám annál hangosabb nacionalista román csoport. Ne bántson, hogy a polgári kormány külügyminiszterét, Martonyi Jánost nem engedték szóhoz jutni az ünnepségen (Schmitt Pállal, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség európai parlamenti listavezetőjével csendben, méltósággal koszorúztak a hivatalos ünnepség után, amikor Medgyessyt épp emlékplakettel jutalmazta Markó). Ne figyeljünk arra sem, hogy a megkésett ünnepre tíz százalék körülire apadt a város magyarsága, inkább örüljünk a jó hírnek.

És szurkoljunk, hogy a szobor a hétköznapokra is sértetlenül megmaradjon.

Forrás: Magyar Nemzet, 2004. április 26.