Érdemes megjegyezni e dátumot, pedáns történelemoktató így is taníthatja az e naphoz tartozó tudnivalót: ezernégy esztendő és négy hónap elteltével véget ért egy olyan európai státus, amelyet lényegében sem a török hódoltság, sem a császári önkényuralom, sem a legújabb kori megszállások nem bírtak megváltoztatni. Magyarország a XI. századtól a XXI. század elejéig megőrizte önálló államiságát, az adott kornak megfelelő közjogi-képviseleti rendszerét, a hosszabb-rövidebb ideig tartó idegen uralmak alatt is maradt az országnak olyan területi-szervezeti menedéke, amelyben képes volt megőrizni folyamatos nemzeti létét. Nincs a kontinensen Magyarországhoz foghatóan hosszú múltú államalakulat.

Amit eddig senki sem tudott erőszakkal elvenni tőlünk, arról most önszántunkból lemondunk. Nem egyedül tesszük ezt, nálunk sokkal nagyobb, népesebb, gazdagabb nemzeteket követünk az ötödik évtizede folyó egyesülési folyamat útján. Merenghetünk a történelmen - ezt sem tiltják az uniós jogszabályok -, vajon már akkor eldőlt-e a sorsunk, amikor Géza nagyfejedelem bajor feleséget szerzett István fiának, vagy csupán a két világháború fatális népirtásainak egyetlen tanulságát, az európai népek maradék erejének összefogását realizáljuk most. Okkal tekinthetjük úgy is, hogy csak a kommunista uralom vont ki bennünket egy időre sok évszázados közösségünkből, hiszen minket, magyarokat - akikről egy 967. évi vesztfáliai krónika még mint ördögien húj-hújozó pogány fenevadakról beszélt - 1459-ben már a kereszténység védőpajzsának nevezett II. Pius pápa. Most pedig visszatérünk a minket megillető helyre.

A régi dicsőség azonban manapság nem sokat ér. Holnaptól kezdve sem az a fontos, miért és miként történt csatlakozásunk az Európai Unióhoz, hanem az, hogy már ott vagyunk. Rólunk sokáig az a mondás járta a világban, ha utolsóként lépünk be egy forgóajtón, elsőként lépünk ki belőle. Az utóbbi időben sajnos sokat kopott presztízsünk, újabban már olyanok is megelőznek bennünket a népek versenyében, akik korábban csak a hátunkat látták. Ez nem csoda, hiszen mostanság olyan politikusok irányítják országunkat, akik sem politikai, sem szakmai, sem emberi mércével mérve nem alkalmasak e feladatra. A jelenlegi kormányfőről, külügyeink és hadügyeink irányítóiról sok mindent mondhatunk, de azt nem, hogy elhivatott, felelős személyiségek. Az elmúlt két évben a magyar nemzet érdekeinek képviselete, különösen másokéval összehasonlítva, sajnos olyan mélyre csúszott, amilyenre csak a mögöttünk álló század legrosszabb éveiből találunk példát. Szerencsésnek nem mondható históriánkban megismétlődni látszik, hogy a sorsfordító történelmi pillanatban nem olyan emberek kezében van Magyarország vezetése, akik erre méltók volnának. A miniszterelnök homályos múltú valaki, eddigi politikai-szakmai pályája az országnak nem, legfeljebb magának hozott hasznot, kormányában és a kulcspozíciókban lévő beosztottai közt a rendszerváltozás előtti világ jellegzetes, bukott figurái lébecolnak. Holnaptól márpedig merőben új helyzetben találjuk magunkat, egy olyan politikai közösség tagjaként, ahol még az eddiginél is nagyobb szerepe lesz a nemzeti érdekek hatékony és sikeres érvényesítésének. De mit várhatunk, mi jóra számíthatunk az országot másodjára eladósító ex-titkosrendőrtől, a 23 millió román vendégmunkással riogató, fekete öves kommunista apparátcsiktól vagy a még nemet mondani is gyáva, megélhetési hadügyminisztertől? Ilyen emberekkel még együtt ünnepelni sem bír magára adó ember, nemhogy megbízhatna bennük.

Ámde reménykedjünk, hogy a mostani változás arányaihoz mérve e felejthető politikusok ügyködése nem okoz jóvátehetetlen károkat az országnak. Kilábaltunk mi már ennél nagyobb bajból is. Holnap valóban példa nélküli fordulóponthoz érünk: egy több száz milliós népközösség tagjává válunk. E rendkívüli pillanatban nem méltó lefelé néznünk, ilyenkor előre, magasra kell szegezni tekintetünket. Észre kell vennünk a kínálkozó lehetőséget, nekünk is hasznot kell húznunk mások eddigi munkájából, nem csak fordítva. Meg kell értenünk, hogy sikerünk, jövőnk elsősorban rajtunk múlik, amint az is a mi önsorsjavító - vagy -rontó - választásunk, hogy a jövőben kik lesznek Magyarország vezetői, kikre bízzuk a magyar EU-tagállam méltó és felelős képviseletét.

A számunkra páratlan jelentőségű, a nemzetet minden jóban-rosszban összetartó nyelvünkből keresnék most ide illő szólásokat, bölcsességeket. Üstökön kell ragadni a szerencsét; mindenki a maga szerencséjének kovácsa... Érdekes, hogy mi, magyarok mindig a szerencsét hívjuk segítségül, mint Zrínyi Miklós: Jó szerencse, semmi más. A németek másként mondják, nyelvükön a bátraké a világ. Érdemes tanulnunk tőlük.

Ludwig Emil; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu