Tisztelettel és szeretettel köszöntök minden küldöttet, mindenkit, aki meghívásunkra vendégként részt vesz a Fidesz XV. Kongresszusán, Dávid Ibolya elnökasszonyt, az MDF elnökét, Farkas Flóriánt, a Lungo Drom elnökét, Gyürk Andrást, a Fidelitas elnökét és külön tisztelettel Schmitt Pál urat, számos szervezet, köztük egy nem jelentéktelen, a Fidesz budapesti főpolgármester jelöltjét.

Egy igen kedves barátom, ismerősöm, színházi ember mondta, hogy nagyon jókat mond a Fidesz, jók
vagyunk a Parlamentben meg a különféle szerepléseinken, csak egy kicsit nem ártana mosolyogni,
derűsebben nézni a jövőbe. Neki meséltem el az alapviccet. Valamikor a tatárjárás idején két vándor az erdei úton megy. Kiérnek a tisztásra. Üszkös, füstölgő romok között temetetlen, megcsonkított testek, s látják, hogy a bokor alatt egy ember még ott nyög. Oda mennek, föltámogatják, megkérdezik, hogy mi történt itt? Hát rajtunk ütöttek, a házat fölgyújtották, gyerekeimet elhurcolták, feleségemet megerőszakolták, megölték. De hát ember! Magának egy hatalmas, rozsdás kés áll ki a nyakából. Nem fáj? Á, nem, csak ha nagyon nevetek - mondta.

Nagyjából ilyen helyzetben vagyunk mi is. Nincs sok kedvünk a viccelődésre és a mulatozásra. És a Fidesz kongresszusai, amik ismertek és híresek voltak a frappáns felszólalásokkal, szellemes viccekkel, anekdotákkal fűszerezett előadásokról, itt a mai napon, legalábbis, ami az elnökségi beszámolót illeti, mindezeknek az ékeknek híjával lesznek. Arra kérek tehát mindenkit, hogy dőljön hátra, a vállát engedje le, nyakizmait lazítsa ki. Egy szikár, reményeim szerint azért nem unalmas, de mindenképpen alapvetően a tényekre koncentráló elnökségi beszámolót hallhattok. Mondhatnám azt is, hogy tanáros stílusban.

Az ország nagy része narancssárga, csak éppen a kormány vörös - kezdődik az elnökségi beszámoló. A Fidesz vezette polgári összefogás minden idők legjobb választási eredményét érte el, mégsem sikerült a kormányzás lehetőségét megtartanunk. A választásokat megnyertük, mégis a vesztesévé váltunk.

Egy kampány sikere több szempont alapján értékelhető és értékelendő. Az eredményességet nem lehet csupán azon lemérni, hogy sikerült-e a kormányalakításhoz szükséges többséget megszereznünk. A helyzet ennél lényegesen árnyaltabb. A politikai szintű küzdelmet, ha nem is meghatározó fölénnyel, de megnyertük, ugyanakkor a szervezettség és a mozgósítás terén alulmaradtunk, a szocialisták ezen a területen sikeresebbek voltak.

És nyertünk még valamit. Varázslatnak voltunk tanúi mindannyian, akik ott voltunk a Testnevelési Egyetemen, a Kossuth téren, Nagykanizsán, Győrött, Mátészalkán vagy a Dísz téren. Olyan erők mozdultak meg a polgári oldal győzelmét akarva, amelyre Magyarországon korábban nem volt példa.
Ma egyértelműen a Fidesz - Magyar Polgári Párt a polgári oldal legfontosabb számottevő ereje, mely úgy a kormányzásban, mint a választásokon óriási teljesítményt mutatott fel szövetségben a társadalom tudatos közösségé érett polgári felével. A tény azonban mindettől tény marad: a polgári oldal kisebbségben kénytelen tovább politizálni a választásokat követően. Kisebbségben kell megóvnunk az elmúlt négy esztendő vívmányait, eredményeit.

A továbblépéshez elengedhetetlen, hogy számot vessünk a végzett munkával, áttekintsük eredményeinket, megvizsgáljuk, hol és milyen hibákat követtünk el, és mit kell tennünk azért, hogy az elvégzett munka ne vesszen kárba, ne váljék az értelmetlen rombolás martalékává.

Mit végeztünk kormányon?

1998-ban a Fidesz nem kevesebbet tűzött ki célként maga elé, minthogy kormányváltásnál többet, rendszerváltozásnál kevesebbet kíván végrehajtani. Kormányváltásnál többet, hiszen az ezredforduló küszöbén egy sor olyan kihívással kellett szembenéznünk, amelyek vagy évtizedek óta megoldatlanul hagyva gátolták további fejlődésünket, vagy újszerűségüknél fogva igényeltek új megoldásokat.

Négy év elteltével elmondhatjuk: a polgári kormány többet végzett, mint amit a programjában vállalt. Mind hosszú távú nemzetpolitikai, mind rövid távú, a jólét kiterjesztésére vonatkozó céljai tekintetében.

A választások előtt a Fidesz által kitűzött cél világos volt: az MDF-fel és a többi polgári erővel szövetségben abszolút többség megszerzése az Országgyűlésben és a polgári kormányzás folytatása.

A sikeres választási kampányhoz számos adottság rendelkezésre állt.

- sikeres és stratégiai irányokat követő kormányzati évek voltak mögöttünk.
- a társadalom jelentős többsége kézzel fogható, érzékelhető javulást érzett saját anyagi helyzetében s jövőjét tekintve sosem volt olyan optimista, mint az adott időszakban.
- vonzó választási programunk volt, vállalásainkat az elmúlt négy év kormányzati intézkedései hitelesítették - a polgárok nemcsak hallhattak elképzeléseinkről, hanem láthatták és tapasztalhatták az eredményeket.
- a 2002-es választásokon a polgári erők lehető legszélesebb összefogását valósítottuk meg: valamennyi egyéni körzetben és valamennyi listán közös jelölteket állítottunk

Az összefogás indokoltságát a választási eredmények sokszorosan igazolták. Bizonyossággal állítható, hogy a 95 egyéni körzet megnyerése, több megyében az 50 % körüli listás eredmény elérése nem valósult volna meg az összefogás nélkül. A Fidesznek csak ez a széles körű összefogás jelentett esélyt a választások újbóli megnyerésére. Szövetségeseinknek pedig csak a Fidesszel való közös jelöltállítás jelenthetett esélyt a parlamenti mandátumok megszerzésére.

Számos helyen megsemmisítő erejű volt a Fidesz győzelme. Éppen olyan megsemmisítő erejű, mint amilyen a vereség volt Budapesten, Komárom-Esztergom megyében vagy Hevesben. Ugyanakkor az sem mondható, hogy a kampány csak a polgárosodottabbnak mondott régiókban élőket volt képes megszólítani, hiszen Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén, Békés, Nógrád és Baranya nem egy hátrányos helyzetű régiójában is győzni tudtak a jelöltjeink.

Az első forduló példátlanul magas részvételi arányát sikerült a második fordulóban meghaladni. Legkisebb mértékben Budapesten nőtt a részvételi arány, amely azonban így is mindkét fordulóban a legmagasabb volt (77, illetve 78%). Vidéken általában 3-4 %-kal járultak többen a második fordulóban az urnákhoz, mint április 7-én. (De például Bács-Kiskun megyében 7 %-kal.) Sikerült megszólítani a gazdatársadalom azon részét, amely a kisgazdapárt széthullásával az első fordulóban passzívan szemlélte az eseményeket. A második fordulóra mozgósított szavazók nagyrészt a polgári oldalt erősítették, de a két forduló közötti kampány másik célját, az ellenfél szavazóbázisának elbizonytalanítását nem sikerült elérni.

A Fidesz kampánya a polgári összefogás megteremtését követően a polgárok, a XXI. századi magyar társadalom természetes közösségeinek összefogására épített. Kampányunkban a négyéves kormányzati munka eredményeinek bemutatása mellett a családok boldogulását, valamint a nemzet mint közösség megerősödését szolgáló jövőkép bemutatását állítottuk a középpontba.

A Fidesz minden egyes megnyilvánulása jól elhelyezhető ebben az értékelvű gondolati összefüggésrendszerben. A családtámogatási rendszer és az otthonteremtési támogatások továbbfejlesztése, a munkahelyteremtés és a tudásalapú társadalom kialakulásának elősegítése csakúgy, mint a gazdasági patriotizmus vagy a nemzet határok feletti újraegyesítésének programja.

A kampány tehát nem egyszerűen csak politikai küzdelem volt számunkra, hanem olyan alkalom, amely elősegíti a XXI. századi Magyarország polgárai előtt álló kihívásokról és lehetőségekről szóló társadalmi párbeszéd kiszélesítését és elmélyítését. Kampánystratégiánk a pozitív, jövőorientált és a programok versenyére épülő kommunikációs technikák alkalmazására épült.

A polgárok gazdasági helyzetről alkotott véleménye és várakozásai töretlenül javultak az elmúlt időszakban. A demokrácia megítélése a kormányzat idején fokozatosan javult, 2002 tavaszán volt a legjobb. A jelentősebb kormányzati intézkedések (családtámogatás, diákhitel, lakásépítési program, a minimálbér emelése stb.) még az ellenzéki érzelmű választóknál is pozitív fogadtatásra találtak. Néhány válságterületen is előrehaladás történt: például a közbiztonság megítélése határozottan javult a négy év alatt. A pozitív üzenetek terén egyértelmű fölényben volt a Fidesz.

A választópolgárok korábbinál nagyobb többsége értette meg a kormányzat céljait, politikai filozófiáját. A mai napig ez adja a polgári bázis erejét. A baloldal és annak médiaértelmisége minden erőfeszítésük ellenére sem tudták bebizonyítani a kormány, a miniszterelnök alkalmatlanságát. A pozitív gazdasági és társadalmi folyamatok, a jelentős társadalmi csoportokat érintő kormányzati intézkedések megerősítették a Fidesz bázisát. Nem maradt más eszközük, mint a Fidesz és vezetőinek démonizálása, hiteltelenítésének megkísérlése saját bázisukban, illetve a tömegmédiumokkal jól manipulálható, politikai preferenciájukat tekintve bizonytalan csoportokban.

Ez a kísérlet a reálisan számíthatóhoz képest is sikert hozott számukra. Az ellenzék 1998 óta tudatosan és szervezetten alakította ki az arrogáns, csak kevesek érdekeit képviselő Fidesz képét a politika iránt kevésbé érdeklődő, a gazdasági fejlődés hatásait még nem érző polgárok körében. A hecckampány eredményeként a vádak folyamatosan rakódtak egymásra, s az emberek fejébe sulykolt sztereotípiák előkészítették a terepet az MSZP választások napján végzett mozgósításához, melynek eredményeképpen olyan emberek tömegei éltek választójogukkal (nem életkor szerinti "első választók"), akik mozgását a közvélemény-kutató intézetek nem tudták előre jelezni.

A későbbi választási eredményt előidéző impulzusok több hullámban érkeztek, melyek közül az első az Orbán-Nastase megállapodás körül kialakított hisztéria volt. A gátlástalan riogatás eredményeképpen a három és fél év kormányzati munkájával, a minimálbér-emeléssel és más intézkedésekkel mögénk állított kékgalléros, a kétkezi munkások csoportjába tartozó, illetve a korábban a politika iránt érzéketlen szavazók tömegei fordultak el a kormánytól. Ezt a sokkot - bár jelentős kommunikációs erőfeszítéseket tettünk a károk enyhítésére - nem heverte ki a Fidesz, az MSZP pedig pontosan abban a választói közegben aratott sikert, amelyben populista kampányígéreteit terjeszteni kívánta.

A kampány motorja a feszültség- és félelemkeltés volt, melynek "üzemanyagát" a MIÉP-pel, a szélsőjobboldali diktatúrával való riogatás adta.

Az utolsó hét volt az MSZP és az SZDSZ kampányának legintenzívebb időszaka, ekkor sikerült a korábban "megpuhított" szavazói csoportokból megnyerniük több tízezer szavazót, főleg Budapesten. Az ilyen típusú szavazók aránya az utolsó héten emelkedett igazán magasra azokból a társadalmi csoportokból, amelyek már a korábbi felmérések és elemzések tanulsága szerint is labilisak voltak. A baloldal által tudatosan durvára hangolt kampányban és a média által hiszterizált közhangulatban már nem volt elég erőnk és időnk kivédeni az utolsó napok különböző ürügyekkel (például a miniszterelnök bostoni utazása, a Benes-dekrétumok ügye, "köteles" nyilatkozat) indított médiarohamait.

A közvélemény-kutató intézetek szavazás utáni vizsgálatai alapján elmondható, hogy budapesti (nagyvárosi), 50 év feletti, alacsony iskolai végzettségű, átlag alatti jövedelemből élő, alacsony státusú volt az a tipikus választó, aki az utolsó két hétben az MSZP üzeneteinek és helyi aktivistáinak hívó szavára járult az urnákhoz április 7-én. A mérésekből az is kiderül, hogy a 19 000 forintos nyugdíjemelés demagóg ígéretének "bedobása" a kampány utolsó napjaiban (lásd. Lendvai Ildikónak a bíróság által is elmarasztalt kampányakcióját) hatékony eszköznek bizonyult, mely az MSZP javára ismét felborította a legidősebb választói csoportban korábban kemény munkával kialakított egyensúlyt.

Az MSZP a kampánycsend, sőt a választás napján is folytatta az agitációt, választók további tömegeit víve el az urnákhoz nem csupán erkölcsileg vitatható, de sok esetben törvénytelennek bizonyult módszerekkel.

A mandátumok többségének megszerzése szinte egy hajszálon múlott. A közvélemény-kutató cégek tévedését abban foglalhatjuk össze, hogy míg a Fidesz bázisának nagyságát megjósoló adatok nagyjából a hibahatáron belülre estek, addig a felmérések mind a részvételi arányt, mind pedig az MSZP szavazóinak számát alábecsülték, mely utóbbi az MSZP szempontjából legoptimistább becsléseket is több mint 250 ezerrel meghaladta.

Sokan felvetik, hogy az MSZP és az SZDSZ a magyar demokrácia történetében soha nem tapasztalt, durva, mocskolódó, negatív kampányával szemben hiba volt az a tisztességes, csak a jövőre és a pozitív üzenetekre koncentráló kommunikáció, amelyet a Fidesz követett. Azt is mondják, hogy korábban, már az első forduló előtt ütköztetni kellett volna a saját elképzelésünket a baloldali ellenzék alaptalan vádjaival és ígérgetéseivel szemben.

Én ezt másként látom. Utólag is azt gondolom, hogy nem szavazott volna ránk két és fél millió ember, ha részt vettünk volna abban a sárdobálásban, amelybe bele akart kényszeríteni minket a két baloldali párt és a média jelentős része. Azt gondolom, hogy csak a naponta sulykolt, alaptalan vádakra válaszolni, vagy az ellenfél által felkínált gyűlöletfronton küzdelmet vívni akár katasztrofális eredménnyel is járhatott volna.

Feltételeztük, hogy az ellenfél agresszív, ízléstelen botránypolitizálása előbb-utóbb kifullad, hatóerejét veszíti, sőt akár alkalmazói ellen is fordulhat, s a higgadt, korrekt magatartás meghozza a várt eredményt, mivel a választók döntő többsége saját életkörülményei javulásában látja az igaztalan vádak cáfolatát, ezért csak röviden és tömören válaszoltunk a támadásokra.

Ma már nyilvánvaló, hogy alulbecsültük a negatív kampány hatását. A brutális, tisztátalan támadásokkal az MSZP és az SZDSZ olyan szavazók tömegeit tudta megnyerni, akik eddig egyszer sem mentek el voksolni. Sajnos a sajtó nagyobbik része nem volt partner abban, hogy a gyűlöletkampányra, a hazugságokra felhívjuk a közvélemény figyelmét, sőt tevőlegesen részesévé vált ennek. A média hozzáállásának megvilágítására elegendő összehasonlítani, hogy milyen terjedelemben foglalkoztak a szombathelyi polgármester nyelvvizsga-ügyével, illetve Medgyessy Péter százezer dolláros lobbi-botrányával.

Az első forduló után azonban új helyzet jött létre, hiszen a Fidesz a kormánypárti pozícióból gyakorlatilag ellenzékbe került. Ez tette lehetővé és szükségessé azt, hogy április 7-e után ütköztessük a szocialisták szavaiból és tetteiből kiolvasható jövőképet a miénkkel.

Április 7-én ostromlottakból egy szempillantás alatt ostromlók lettünk. A második forduló sikerének legfontosabb előfeltétele az volt, hogy ez a felismerés és a kampánystratégiának az új helyzethez igazításáról született döntés gyorsan megszületett. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a két forduló között folytatott kampány előbbre hozásával kedvező irányba fordíthattuk volna az első forduló előtti folyamatokat. Lényeges elemeit tekintve ugyanis a kampány intenzitása az első forduló előtt is megfelelő volt, valódi változás a kampány sikerét meghatározó tömeglélektani előfeltételekben történt az első forduló kudarcának hatására.


A polgári kormány a "rendszerváltozásnál kevesebbet, kormányváltásnál többet" elv jegyében megkísérelte a rendszerváltozás befejezését, a XXI. századi polgári Magyarország felépítésének megkezdését, a Kárpát-medencében élő magyarság életlehetőségeinek bővítése által.

Noha a négyesztendei kormányzati munka nem volt mentes a hibáktól, mulasztásoktól, rossz döntésektől, jó döntések rossz végrehajtásától, emberi gyarlóságoktól - összevetve az előző két kormány teljesítményével, a polgári kormány koncepciózusabb és eredményesebb munkát végzett. Nincs olyan kormányzati terület, melyen az előző kormány teljesítménye felülmúlta volna a polgári kormányét.

Ám az is igaz, hogy az ellenzék és a sajtó által "válságágazatnak" kikiáltott egészségügy és agrárium terén túlságosan későn születettek meg azok a döntések, amelyek a választókban és az ágazatokban dolgozókban a pozitív változások reményét keltették.

A kormány - benne az egyes minisztériumok és vezetőik - kifejezetten kudarcot vallott az ellenzék negatív kommunikációjának (hamis állítások, vádaskodások, rágalmazások, a sikerek elvitatása, botránykeltés) megfelelő kezelése terén. Egyértelmű vereséget szenvedtünk a kormányzat Budapestre vonatkozó intézkedéseinek hiteles bemutatása tekintetében, melyhez a Fidesz fővárosi szervezete sem volt képes érzékelhető segítséget adni.

A közvélemény-kutatások pozitív előrejelzéseiben bízva lebecsültük az ellenzék és a sajtó folyamatos negatív kampányának hatását. A nyugdíjas korosztályokban nem tudtuk stabilan javunkra fordítani a számunkra hagyományosan kedvezőtlen erőviszonyokat.

Nem vettük elég komolyan azt a veszélyt, amely abból fakad, hogy a szocialista párt öröklötten jóval szervezettebb. A gazdaságban, kultúrában és a sajtóban kiépített szoros kapcsolataik szintén erősebbek annál, mint amelyet a Fidesz képes volt 14 év alatt kiépíteni. Ez a szervező, illetve mozgósító erő nem a nyílt politikai viták síkján mutatkozott meg, hanem a választások első fordulóját megelőző hetekben a negatív kampány végig vitelében és a voksolás napján tapasztalt mozgósításban.

Túlbecsültük a kedvező gazdasági folyamatok, s az ebből fakadó - rég nem látott - jövedelembővülés, életszínvonal-emelkedés politikai hatásait. Sokan maradtak, akikben a mások által már igen, számukra azonban még nem elérhető gyarapodás kiábrándulást keltett.

Kétségtelen, hogy hatalmas lelki, erkölcsi, gazdasági energiát mozgósított az a politika, amely a tettre kész, cselekvő emberek teljesítményét segítette, a keresztény, európai és nemzeti értékrendet vállaló, az egyéni és közösségi felelősségtudatot, polgári önérzetet támogatta.

Ám alábecsültük azt a tényt, hogy e cselekvő hozzáállás korántsem hatotta át az ország egészét és igen sokan, önmagukat örökké vesztesnek érezve, kiszolgáltatottá váltak egy idejétmúlt, atyáskodó állam nosztalgiájával manipuláló, minden értéket relativizáló médiapolitikának.

Elmulasztottuk levonni az 1994-es választások kínálta tanulságokat, mikor is az MSZP ugyanezen tömeg mozgósításával egyszer már hatalomra jutott. Az akkori első fordulós részvételi arány mindössze két százalékkal maradt el a mostani rekordtól!

A kormányzás lehetőségét elveszítettük, de nyertünk valami fontosat. A polgári erők összefogására gondolok, amely mostanra túllépett a politikai pártokon is. Az összefogás sosem jelentett egyformaságot. Sokszor eltérő szempontból ítélünk meg egyes kérdéseket, vitatkozunk a fontosabb problémák megoldási módjain. Vitatkozunk egymással a kultúra és a gazdaság kérdéseiről, másként ítéljük meg az uniós Magyarország előtt álló feladatokat, kockázatokat. A fideszes politikusok, a kereszténydemokraták, a kisgazdák, a Demokrata Fórum tagjai, a Lungo Drom politikusai és a fidelitasosok megtanulták becsülni és tisztelni egymást. Jól tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák és nem is kell mindenben és mindenről ugyanazt gondolnunk ahhoz, hogy mégis egy politikai családot alkossunk. Jól megférünk egymással, tisztelve a másik értékeit, tiszteletben tartva egymás véleményét.

Ellenfeleink ránk szórt vádjainak közös jellemzője, hogy nem észérveket hangoztatnak, hanem előítéletekkel táplált rágalmakkal próbálnak hiteltelenné tenni minket a nyilvánosság előtt. Egyik ilyen gyakran hangoztatott, ám igaztalan rágalom, hogy a polgári oldal kirekesztő, sőt fasiszta lenne.

A dolog azonban úgy áll, hogy - amennyiben a két oldal által képviselt politikát, politizálási módot tekintjük - éppen a baloldal folytatja elődei hagyományát, és törekszik nemcsak saját táborán, de az egész politikai közösségen belül véleménymonopóliumra. Éppen a baloldalra jellemző a megmondó-emberek és szódiktátorok uralma. Ők azok, akik igényt formálnak arra, hogy kizárólagos érvénnyel meghatározzák: kik gondolkodnak helyesen és kik nem; ki demokrata és ki nem; ki szalonképes és ki nem. Nem ismernek könyörületet: a korábbi tudományos szocializmust tudományos liberalizmussal helyettesítették és ugyanúgy a világot általánosan rendező elvvé kívánják tenni, mint volt a dialektikus és történelmi materializmus. Jó példa erre, hogy a nyitott társadalom modelljét zászlajára tűző Soros Alapítvány olyan pályázatokat írt ki, olyan oktatói műhelyeket kíván pénzzel támogatni, amelyek a jobboldal visszaszorítását jelölik meg célként. Aki tanult történelmet, tudja jól, hogy kiknek a módszere volt az ellenségkép-kreálás és az ellene való szisztematikus gyűlöletkeltés.

Ezzel szemben az a tábor, amelyet összefoglalóan polgári oldalnak nevezünk, évek óta érlelődő, sokszínű, egymástól sok tekintetben különböző nézeteket valló közösségek tábora. Sokszínű ez a tábor, de abban egyetértünk, hogy származása miatt senki sem szenvedhet hátrányt. Elfogadhatatlan minden olyan vád, amely kirekesztéssel, türelmetlenséggel, szélsőjobboldali diktatúra bevezetésével rágalmazza a polgári oldalt. Ahogyan az antiszemitizmussal való riogatás, úgy annak leghalványabb felmentési kísérlete sem fogadható el számunkra. A polgári oldalon ennek nincs helye, ebben nincs pardon.

Mi, a polgári oldalon nem gondolkodunk mindenről egyformán, de az összefogás alkalmat szolgáltatott arra, hogy megfogalmazódjanak, kikristályosodjanak azok az alapértékek, amelyek valamennyiünk számára fontosak. Egyetértünk abban, hogy a család, a nemzet számunkra nem pusztán biológiai vagy szociológiai kategóriák, hanem az emberi élet meghatározó értékei, amelyekhez azonos felelősségtudattal közelítünk, amelyekről együtt gondolkodva tervezhetjük a jövőt.

A mi felelősségünk, a polgári oldal felelőssége, hogy most, a XXI. század hajnalán, az európai uniós csatlakozás küszöbére érve ismét választ keressünk arra a kérdésre, hogy mi a magyar? Nehéz kérdés, bátorság kell a megfogalmazásához is. Ahogyan a Trianon utáni Magyarországon a magyar értelmiség színejavának is őszintén szembesülnie kellett ezzel a kérdéssel, úgy most, az uniós csatlakozás előtt álló Magyarországon is közös felelősségünk a válaszkeresés erre a kérdésre. Mi a küldetése, értelme, feladata, meghatározó sajátossága a mi nemzeti közösségünknek? Vannak akik eltagadják, nem létezőnek vélik vagy múltba-forduló, pántlikás magyarkodásnak tekintik ezt a kérdést, pedig most, a XXI. században talán elevenebb, mint valaha.

Félreértés ne essék, ezt a kérdést nem belpolitikailag kihasználható argumentumként, még csak nem is szomszédságpolitikai megfontolásból tesszük fel, hanem mert ez közös jövőnk egyik legfontosabb kérdése. Fontos, mert hazánk európai uniós csatlakozásával nyílik meg az út a magyarság előtt a nemzet újraegyesítése felé. Azaz, nekünk, magyaroknak uniós csatlakozásunk és szomszédaink uniós csatlakozása nemzeti ügy, mert egy tágas, levegős európai hazában találhatnak egymásra újból a nyolcvan évvel ezelőtt elszakított magyar közösségek. Fontos, mert ez a csatlakozás lehetőséget nyújt számunkra, hogy beleszólhassunk olyan kérdésekbe is, amelyekről eddig a fejünk felett döntöttek Európa népei. Fontos, mert a magyar polgárok számára, akik mindig is lélekben európai polgárok voltak, ez nyújt lehetőséget arra, hogy életkörülményeiket tekintve is európaiként élhessenek. De főként azért fontos nemzeti létünk alapkérdéseivel foglalkoznunk, mert csak így találhatunk megfelelő válaszokat a globalizáció kihívásaira.

Mert az egységesítő erejű új világ nem a kapuk előtt áll, hanem már az otthonainkba költözött. Ha bekapcsoljuk a tévét, negyven csatorna ontja műsorát a világ különböző sarkaiból, az Internet, az egyetemista fiatalok külföldi ösztöndíjai, a munkavállalási lehetőségek növekedése, a szupermarketek Európa-szerte hasonló árukínálata, a szabad nyelvtanulás és ki győzné sorolni mi minden jele van ennek a folyamatnak. Vannak, akik az elzárkózásban, mindennek a tagadásában látják a megoldást, ám ha számolunk a realitásokkal, hamar rájövünk, hogy ha akarnánk, még akkor sem járhatnánk ezt az utat.

A globalizmus kihívására csak nemzetünk, kultúránk megerősítése lehet a válasz, hogy ne feloldódjunk a folyamatban, hanem megerősödött identitással éljünk a szélesre táruló világ nyújtotta lehetőségekkel. Kultúránk táplálása, megerősítése, a magyar vállalkozók támogatása, a magyar gazdaság tudatos és eredményes fejlesztése lehet nemzeti tartásunk alapja. Hogy Európa ne a bürokraták irodaháza legyen, ne a fogyasztás szürke falansztere, hanem a nemzetek sokszínű otthona, a kultúrák zöldellő kertje. Ez az elkövetkező évek tétje, ez a mi feladatunk.

De nem elégedhetünk meg azzal, hogy feltettük a kérdést, meg is kell válaszolnunk rá. És a válasz nehéz szembenézésre késztet mindannyiunkat: mi az, amit meg kell őriznünk múltunkból, melyek azok az értékek, amelyek ma is elevenek, amiket érdemes továbbadnunk a jövő nemzedékei számára, ami valóban figyelmet, törődést, támogatást érdemel.

Vesztettünk és mégis nyertünk.

Az utóbbi hetek, hónapok sokak számára legmeglepőbb fejleménye a polgári társadalom önszerveződő erejének feléledése volt. Olyan erők mozdultak meg, olyan érzelmek áradtak szét, amelyekkel talán csak a rendszerváltozás időszakában találkozhattunk. Ellenfeleink természetesen rögtön megpróbálták befeketíteni azokat a közösségeket, baráti köröket, amelyek az első forduló eredményeit látva úgy döntöttek: nyilvánosan is kiállnak a polgári kormány által képviselt értékek mellett. TGM szerint: "A polgári baloldal elképedt rajta, hogy az orbánista jobboldal rajongói milyen jó arcúak, jól öltözöttek, fiatalok és menő fejek. Pedig nincs ebben semmi új. Az 1920-as évek zsidóverő egyesületei az egyetemen alakultak és működtek, nem az üzemekben; 1945 után a DISZ és az ávó fegyveres hittérítői jórészt a polgári középosztályból kerültek ki. Kár meglepődni." Azon azért mégiscsak érdemes lenne ha nem is meglepődni, de elgondolkodni, lehetséges-e épp ésszel egyetlen bővített mondatban lefasisztázni és leávósozni a magyar társadalom felét. És vajon miért nem tiltakozik ellene a magyar értelmiség önmagát toleránsnak tudó csoportja?

Ha társadalomtudósok meg akarják majd érteni az ezredforduló magyar politikáját, minden bizonnyal korszakhatárként fogják jelezni a polgári körök megjelenését. Korszakhatárként, mert egy, az újabb kori magyar történelemben új - ám a stabil demokráciákban korántsem ismeretlen - politikai kultúra: a részvételi politikai kultúra, a részvételi demokrácia megjelenését jelzi.

A szocialista és a posztszocialista Magyarországon mind ez idáig olyan politikai kultúra volt uralkodó, amit alattvalói politikai kultúrának neveznek: a politikai közösség tagjai inkább "elszenvedték" a közügyekről folyó párbeszédet, mintsem alakították azt. Úgy érezték, a politika nem az ő ügyük, az ország sorsáról szóló döntések meghozatala a fejük fölött történik.

A részvételi politikai kultúra jellemzője, hogy a polgárok valóban magukénak érzik politikai közösségüket, magukénak érzik a közügyeket. Igényt formálnak arra, hogy hangjukat hallassák, kiállásukkal befolyásolják a politikát. Szervezeteket, klubokat hoznak létre, baráti körök állandósulnak, és célul tűzik ki, hogy valamely érték melletti nyilvános kiállásukkal hatással legyenek a közösség - és ezzel saját maguk - ügyeinek intézésére. Úgy érzik, a politika a demokráciában nem olyan, mint egy világbajnoki labdarúgó-mérkőzés, ahol huszonketten játszanak a zöld gyepen és tízezrek nézik a lelátókon, milliók pedig a tévé készülékek előtt, szorítva valamelyik csapatnak. Ahogy a saját egyéni életünknek, úgy nagyobb közösségeink életének sem lehetünk puszta nézői, jobb esetben drukkerei. Mindannyian főszereplői vagyunk saját életünknek és részesei a közügyeknek; kiállásunktól, aktív közreműködésünktől is függ, hogyan alakul hazánk jövője. Erre jöttek rá sok százezren, ennek az ízét érezték meg ifjak, középkorúak és szüleink nemzedéke is.

Az elmúlt évtizedekben gyanús volt minden, ami a politikához kapcsolódott, rosszhírbe került az az értelmiségi, aki netán politikusi szerepet vállalt. Közkeletűnek számított az a vélekedés, hogy a politika rossz dolog. Most a helyzet megváltozott. Az emberek, a polgárok birtokukba akarják venni a politikát, formálni akarják az ország jövőjét. Nagy és örömteli fordulat ez, amely hazánk polgárosulásáról tanúskodik. Hiszen mindenki polgár, aki nemcsak magával törődik, mindenki, aki másokért felelősséget vállal. A régi görögöknél büntetés járt annak, aki elfordult a közügyektől, ma elismerés illeti mindazokat, akik munkájuk, tanulmányaik mellett közügyekkel is foglalkoznak.

Érdekes megfigyelni, hogy azok a politikusok, elemzők és publicisták, akik korábban a magyarok passzivitását és politika iránti érdektelenségét - azaz alattvalói attitűdjét - kárhoztatták, most, a polgári körök megjelenésekor a "politika utcára vitelétől" óvták a nyilvánosságot. Akik lelkesedve írtak a bársonyos forradalom prágai fiataljairól vagy a falat döntő berliniekről, akik kéretlen prókátorként szónokoltak a taxissztrájk barikádjain, most hirtelen megöregedve azt kérik számon a budapesti ifjaktól, hogy hol az alapszabály és a választott ellenőrzőbizottság, hol a pecsét.

A polgári oldal a politizálás új módját honosította meg Magyarországon. A nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországán úgy tűnhetett, hogy a politika nem más, mint a társadalom által megtermelt javak különböző csoportok közötti megfelelő sorrendben történő elosztása. A politikusok társadalommérnökként látták el feladatukat: mindenfajta értékhivatkozás nélkül, a semlegesség - és a szakmaiság - látszatát keltve pusztán materiális kérdésekre koncentrálva pacifikálni akarták a közösséget. Idővel azonban kiderült, hogy az ember több mint fogyasztó, a politika nem csak elosztás. Az úgynevezett társadalom nem szocialista nagyüzem és nem is valamiféle liberális szupermarket, hanem családok, közösségek hálózata, önmaga pedig nemzet, politikai közösség.

A polgári körök és a Fidesz ennek az új, értékelvű magatartásnak és politizálásnak a megtestesítői. Akik nem értik, azok az értékelvű politizálást sem értik: számukra a politika csupán szakma, érvényesülési, gazdagodási lehetőség, és nem hivatás; csupán elosztási mechanizmus és nem a nemzet jövőjéről folyó viták és döntések sorozata. A közösség tagjai pusztán statisztikai adatok és nem polgárok.

Amint már a bevezetőben szóltam róla, különös választási kampányon vagyunk túl. A kormányzati politikai kérdésekben, a politika tartalmi vitáiban legyőztük ellenfeleinket, mégis alulmaradtunk, mert nem tudtunk a szocialistákéhoz hasonló szervezettséget és mozgósító erőt felmutatni. A választási eredményből adódó talán legfontosabb következtetés, hogy amennyiben nem változtatunk a párt jelenlegi szervezettségi szintjén, ismét alulmaradhatunk és alul is fogunk maradni ellenfeleinkkel szemben.

Tudomásul kell vennünk, hogy ez a választási kampány is korszakhatárt jelez a Fidesz életében. 1990-ben a parlamenti politizálás, 1998-ban a kormányzati politika szempontjából vált felnőtté az egykori generációs párt. Most a szervezettség, a pártépítés szempontjából állunk új kihívás előtt: a Fidesz néppárt lett. Megsokszorozódott tagságunk, és mind a mai napig tart a belépési hullám. Ez a folyamat óriási esélyt ad a jövőre nézve. Ezzel az eséllyel azonban tudnunk kell élni. Szakítanunk kell a zárt, klubszerű működéssel, a "minél kevesebben vagyunk, annál inkább igazunk van" elvvel. Nyitnunk kell, nem bezárkózni. Nyitnunk kell a polgári körök, természetes szövetségeseink, a tagság iránt érdeklődő polgárok felé. Bővíteni kell tagságunkat: új szervezeteket kell létrehozni, hogy országos hálózatunk sűrűbb szövésű legyen. Ahol pedig már léteznek szervezetek, fogadjuk bizalommal az érdeklődőket és a csatlakozni vágyókat.

A drukkerek nem érik be többé a szurkolással, be akarnak jönni a pályára, játszani akarnak, szerelni, felfutni, gólt lőni. Engedjük be őket, és bátran passzoljunk nekik. Nagy a felelősségünk, hiszen itt már nemcsak a Fidesz további sorsa a tét. Tudnunk kell: bennünk bízik a polgári Magyarország.