Az első hírek még tizedesről szóltak, később a Magyar Távirati Iroda tudósításaiban szakaszvezetővé lépett elő a meggyilkolt magyar katona. Délután derült ki az is, hogy az ismeretlen rendfokozatú hősi halottat Nagy Richárdnak hívják.
Jellemző, hogy ha valami baj történik, nincsenek nevek, nincsenek rendfokozatok. Mint ahogyan felelősök sem akadnak.

Lapunk munkatársait gyakran szembesítik azzal, hogy túlságosan szigorú álláspontot képviselünk az iraki magyar szerepvállalással kapcsolatosan. Akik így érvelnek, talán soha nem gondolták végig ennek a háborúnak a célrendszerét. Most, hogy életét vesztette az első magyar katona, le kell szögeznünk, semmilyen tetszetős érvvel nem lehet elkendőzni azok felelősségét, akik ennek a földrajzi és eszmei értelemben is oly távoli kalandnak a szenvedő alanyaivá tettek bennünket. Irakban azért gyilkolták meg egy honfitársunkat, mert a parlamentben politikai nyereségvágyból vagy meggondolatlanságból jóváhagyták a kiküldetést. Egyedül az MDF ellenezte következetesen, kezdettől fogva a magyar katonák Irakba vezénylését.

Ha a hadba lépésünk melletti érveket összevetjük az állítólagos eredményekkel, lesújtó képet kapunk. Először azzal szédítették a hazai közvéleményt, hogy kontingensünk az iraki magyar beruházások előretolt helyőrsége lehet. Ehhez képest az amerikaiak - csakúgy, mint a többi szövetséges országot - lényegében kizártak bennünket az újjáépítésből. Nemhogy komoly gazdasági beruházások, de még morzsák sem jutottak nekünk. Aztán hangzott el Kovács Lászlóék talán legormótlanabb érve, miszerint Magyarország nemzetközi tekintélyét veszélyeztetné a csapatkivonás. Vaskos lódítás ez, ráadásul a legártalmasabb fajtából, hiszen azt sugallja, hogy a jelenlegi kormány féltő gonddal őrzi hazánk jó hírét a világban. Ezzel szemben - amint az oly sokszor bebizonyosodott - a magyar külügyi vezetés csak és kizárólag a parancsszót érti, önálló cselekvésre alkalmatlan. Ha valóban akarnák, hazahozhatnák katonáinkat, ezt mások is megtették. Ráadásul nem törekszünk már semmilyen nemzetközi szervezetbe, házon belül vagyunk, NATO- és EU-tagországként semmilyen retorziótól nem kell tartanunk. Vegyünk példát Spanyolországtól, ahol a jelek szerint nem szalonképtelen álláspont, ha egy frissen megválasztott miniszterelnök az ország érdekeit tartja szem előtt. Ráadásul az amerikaiak semmilyen kifogást nem emeltek, sajnálkoztak egy ideig, majd elfogadták Zapatero döntését. Felháborító a kormányzat azon demagóg igyekezete is, amellyel minden létező fórumon megszellőztették: a kinn szolgáló magyar katonák nagyon jól járnak anyagilag, ha pedig bármilyen tragédia történik, ők hívták ki maguk ellen a sorsot, tudták, mire vállalkoznak. Ezzel a fogással csak az a baj, hogy nem alkalmazható tízmillió állampolgárra. Minket ugyanis senki sem kérdezett meg arról, ki akarjuk-e küldeni a magyar katonákat. Nem tartottak népszavazást, nem akarták meghallgatni az előzetes aggályokat, elfordították fejüket, amikor özönlöttek a hírek a mind aggasztóbb iraki helyzetről. Kovács László néhány héttel ezelőtt egyenesen azt ecsetelte, hogy csak akkor van háború, amikor a szállítási feladatokat veszélyeztető sorozatos támadások érik a hillahi tábort. Nekünk viszont az a háború, külügyminiszter úr, ha meghal Nagy Richárd.

A magyar kontingens iraki tartózkodása szakmai szempontból is nonszensz. Miután a körülmények gyorsan változnak, már nem ugyanazon feltételek érvényesek, mint a kiküldetés megkezdésekor. Ez azt jelenti, hogy a gerillatevékenység fokozódásával a magyar szállítóalakulat mandátumát harci minősítésűvé kell átalakítani, ha pedig nem, akkor meg kell szüntetni a kiküldetést. Egy évvel ezelőtt, a parlamenti szavazás után még másról volt szó. Miután Juhász Ferenc feltehetően pontosan tudja, mi a különbség egy szállítóalakulat és egy harci alakulat között, folyamatosan megtéveszti a magyar közvéleményt, hiszen nem számol be arról az apróságról, hogy Irakban időközben véres polgárháború bontakozott ki.

A Medgyessy-kormány tagjaitól hiábavaló lenne azt várni, hogy beismerik tévedéseiket. Képtelen erre Horn Gyula is, aki a minapi miniszterelnöki egyeztetésen - Boross Péterrel és Orbán Viktorral ellentétben - következetesen kiállt a magyar mandátum folytatása mellett. Most persze mindent át fognak értékelni, de ne kételkedjünk abban, hogy Horn talál majd valami "észérvet" az iraki kaland támogatására. Mint ahogyan az éppen Brüsszelben tartózkodó Medgyessy Péter is, aki a híradások szerint mélyen megrendült a halálhír hallatán. Csak remélni lehet, hogy az a néhány másodperc elegendőnek bizonyult az önmagával való szembenézésre, hiszen az ország vezetőjeként, az úgynevezett nyolcak levelének aláírójaként ő az első számú felelős a történtekért. És rá hárul mindannak erkölcsi, politikai terhe is, ami ezután következik.

Úgy látszik, a magyar történelemben időről időre megismétlődik a kényszerű felhívás: Hozzák haza a katonákat! Kezdődött a márciusi ifjakkal és a tizenkét ponttal, és folytatódott annyiszor az előző évszázadban. A rendszerváltozás idején nem gondoltuk, hogy néhány esztendő elmúltával ismét követelnünk kell a magyar katonák hazahozatalát. Most ismét szólni kell, mert ideje van a szólásnak. A magyar közvélemény négyötödének véleményét semmilyen kormány nem söpörheti le az asztalról. Hozzák haza a magyar katonákat! Semmi keresnivalónk Irakban, ne tegyük ki az országot felesleges kockázatoknak. Ez a háború politikai és morális értelemben egyaránt vállalhatatlan Magyarország számára.
Hozzák haza őket! Azonnal.

Forrás: Szentesi Zöldi László, Magyar Nemzet, 2004. június 18.