Tisztelt Kongresszus! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Annak idején, a gimnáziumi időkben durva tréfát űztem. Mentségemre legyen mondva, nem egyedül. Egyik osztálytársam - nevét nem mondhatom meg, ma boldog családapa, mit szólnának a gyermekei - a Móricz Zsigmond körtéren elemelt egy hivatalos táblát az egyik villamosmegállóból, amelyen az állt, hogy a 19-es villamos a szemben lévő vágányról indul. Valami vágányfelújítás volt éppen. Ezt a táblát azután elhoztuk a 19-es másik végállomására, a Batthyány térre és kitettük a sínek mellé. Az arra járó utasok pedig engedelmesen átmentek a túloldalra és hosszú perceket vártak. A villamos bejött a szokott helyére, megállt, várakozott, majd üresen továbbindult. A tömeg a túloldalon pedig egyre nagyobb lett. Mi a távolból röhögtünk. Ekkor furcsa dolog történt. Az emberek reakciója volt az, ami meglepett. Valami nem stimmel, ezt már tudták. Érezték, hogy átverték őket, ez egy vicc, de ragaszkodtak az átejtéshez. A második villamos is elment, de nem mozdult senki. Úgy álltak ott, mintha egyedül az a tény, hogy ragaszkodnak a bebizonyított hazugsághoz, a hazugságot igazsággá avathatta volna.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Még csak néhány hete, hogy megalakult az új kormány, de már érezni, hogy valami nem stimmel. Azok is érzik, akik szavazataikkal támogatták a váltást.

Békét a kultúrában - szólt az ígéret. Aztán most valami nem stimmel: A Pizza Hutban debütáló kultuszminiszter nem pályáztat a Nemzeti Színház élére, aztán inkább mégis, vagy mégse? A még nem is igazgató pedig lemond miután a liberális hetilap leszedi róla a keresztvizet.

Nem lesz tisztogatás, a végzett munka minősége dönt majd - adta szavát a szegénységpárti nyelvújító. De valami nem stimmel, hiszen a Bem téren mintegy félórás munkakapcsolat-mélyítés is elegendőnek bizonyul arra, hogy a közigazgatási államtitkárt máris alkalmasnak tartsák iszlámábádi misszióvezetőnek, hogy a többiekről ne is ejtsünk szót.

Barátságok többé nem eshetnek áldozatul a politikának - szakadt fel a sóhaj a kormányváltás napján. És mégis az ember érzi, valami nem stimmel. A cimborából bankelnök lesz, de a pozíció már szét is veri az emberi kapcsolatot: másnap a hivatalos indoklásból már egy ország szembesül szomorúan a megváltoztathatatlannal: Erős János nem barátja Medgyessy Péternek.

Nem, kedves barátaim, mi nem lepődtünk meg. De most azokról szól a történet, akik hittek nekik. Akik közül sokan már sejtik, de akik még nem mozdulnak. Állnak és várnak. A kormány pedig dolgozik: most oszt - az állítólag üres kasszából, aztán majd stabilizál. Mert ehhez értenek ők: az árkok álmodói, a világraszóló haverok.

A mi nemzedékünk jól jár majd - mondta egy barátom a minap -, mi biztosan megkapjuk a magunkét. Nos, ami a kormányprogramot illeti, a helyzet nem valami fényes. Pedig az ember egy kicsit még reménykedett is, hátha szólnak hozzánk fiatalokhoz, tudnak valamit mondani a 18 és 35 év közötti korosztálynak. Hogy, szavajárásukkal élve, "lecsillapítsák az ifjú szélsőpolgárokat", vagy, hogy a fölszabadult örömmel tisztogató főkülügyért idézzem "a minduntalan szent dalokat éneklő és gyertyát égető gyerekeket". Erre azonban kísérletet sem tettek. A kormányprogramban, amely most és mindenkiért cselekszik címe szerint, nincs külön fejezet, de még egy fél oldal sem az ifjúságpolitikáról. Ehelyett az oktatás címszó alatt olyan szemantikai leleményekkel találkoztam, mint a "gyerekközpontú iskola megteremtése". Bár nagy tisztelettel vagyok a felnőttképzés és az esti oktatás iránt, még nem láttam olyan közoktatást, amely ne elsősorban gyerekekkel foglalkozott volna. Azt talán nem próbálja ránk verni a kormány, hogy az elmúlt négy évben nem engedtük iskolába járni a gyerekeket. Bár ki tudja.
Ígérnek még harmincszázalékos ösztöndíjemelést - erről pedig mindenki, aki fél óránál többet töltött egy felsőoktatási intézményben, tudja, hogy nonszensz. Minden intézménynek saját ösztöndíj-elosztási rendszere van, egészen eltérő számítási módokkal: hol a teljesítményt díjazzák, hol az egyenlőségre vagy éppen az egyenlősdire helyezik a hangsúlyt. A megfogalmazás megtévesztő: az ösztöndíjat nem emelheti a kormány, legfeljebb a normatívát, amiből az intézmények dönthetik el, mennyit fordítanak ösztöndíjemelésre. Tudom persze, hogy a Kádár-korszakban egyszerűbb volt, nem kellett mindenféle felsőoktatási autonómiával vesződni.

A kormányprogramból úgy tűnik, hogy a megragadott hatalom ezen a területen nem lódítja meg a fantáziájukat. Tartalom nincs, mindössze annyira telik, hogy átnevezik a minisztériumot, élére pedig oda teszik az örökké űzött, emberarcú szocialistát, akinek nyilván - mint a népi baloldal egészének - ez egy parkoló pálya, de talán úgy gondolták, bársonyszékben ülve könnyebben viseli majd az oktatási miniszter személyét. A Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium feladatának pedig azt szabja a városligeti miniszterelnök, hogy a fiatalokat a politizálásból visszavezesse a szórakozásba. Ennyi.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha legalább megkérdeznék egyszer, elmondanánk nekik: ez a bajunk velük. Hogy lenéznek minket és olyanok, mint az ütődött trafikos, aki hiába kínálta a kakasos nyalókáját, hogy jóba legyen velünk, attól még viszolyogtató volt. És még meg is sértődött. A most a hatalmat megragadó erőknek tizenkét éve semmi kapcsolatuk azzal a nemzedékkel, amely már nem az ő uralmuk alatt szocializálódott. Nem értenek minket, és ezért még ők vannak megsértve. Fáj nekik, hogy nem nevetünk a Sas-kabarén, nem tudunk elandalodni a Paff, a bűvös sárkányon, és nem nyílik kerekre a szemünk a csodálattól, amikor Dévényi Tibor vezeti a kormányülést a ligetben. De miért is nyílna? Ezek a szellemi teljesítmények már a nyolcvanas években is kicsit cikinek számítottak a napközi udvarán. Miért jönne be ez pont most? Miért lennénk rászorulva arra, hogy Politikai Főiskolát végzett, dermesztő humorú politikai suszterek oktassanak ki minket a XXI. század elején a modern világ körülményeiről? Nincsen hangjuk, gondolatuk, elképzelésük arról, hogy mit is lehetne nekünk mondaniuk. Jópofaságuk avas, lekezelésük sértő. Más hangot meg alig ismernek. Talán még az erőét. De minket már nem lehet megfélemlíteni, álságos módon megosztani. Mi már egy másik világban nőttünk fel: láttuk a szabadságot, és ezt kívánjuk mindenki számára. Ránk nem hatnak az ő ígérgetéseik, nagyotmondásuk, igazából fel se vesszük, mit mondanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Most jó fiatalnak lenni - mondta nekem egy idősebb úr láthatólag kicsit irigykedve hallgatva a Hajrá Magyarok!-at kiáltókat a Millenáris Parkban. Igen. Gyertyával a kézben fenn a Várban, zászlóval a Kossuth téren, fáklyával a hidakon, boldogan lelkesedve - most jó fiatalnak lenni.

Nagy időket élünk. Egy most formálódó nemzedék megtalálja a hangját. A Fidelitas már ennek az új nemzedéknek a hangján szól. Őket képviseli az Ország Házában is. Fiatalokat, akik az elmúlt négy évben jól érezték magukat ebben az országban. Az elmúlt négy évben ugyanis jó volt fiatalnak lenni Magyarországon. A mi nemzedékünk a polgári kormánytól diákhitelt, kedvezményes otthonteremtő programot, családtámogatást, élhetőbb életet kapott. Egy kortársam úgy fogalmazott: kezdtünk hozzászokni a normális élethez. Ezért van az a rengeteg fiatal, aki látványosan adta és adja tanújelét ennek, nap nap után, újra és újra kinyilvánítva, hogy a polgári Magyarországon képzelik el jövőjüket. Nemrég még ezekről a fiatalokról írták, hogy nekik már csak az érvényesülés számít, nem érdekli őket a politika, saját értékeik nincsenek, passzívak és tájékozatlanok. Még azt sem állítom, hogy ezek a jelzők nem igazak némely fiatalra. Lehet, hogy részben igazuk volt a lélekkurkászoknak.

De akkor egyel több okunk lenne arra, hogy együtt lelkesedjünk azon, ami történt. Örüljünk annak, hogy a fiatalok megértették és megérezték azt, hogy amit az élhetőbb országért, a kiszámítható gyarapodásért tett a kormány az elmúlt négy esztendőben, azt értük is tette. Mert nem úgy van az, ahogyan miniszterelnökük a minap hebegve tippelgette. Ezek a fiatalok nem radikálisak. Épp ellenkezőleg: nyugodtan számítóak. Tudják, kitől mit várhatnak. És ez az igazán rossz hír a túloldalon állóknak.

A jövőbe vetett hit ugyanis nagyobb erő minden radikalizmusnál. Ezzel a hittel lehetett viselni a kokárdát és az érte járó szidalmakat, szórólapozni a hajnali városban, e-maileket küldeni egész éjjelen át és külvárosi villanypóznára simítani fel sokunk tapétaragasztós arcmását. Nem akarom kisajátítani az ő buzgalmukat, erre senkinek nincs joga, hisz épp a spontaneitás bája tette őket nagyszerűvé. De állítom, ez a nemzedék minden rá zúduló hazugság közepette is tisztán hallotta, amit mondtunk. Tudta, érezte, hogy mit akar a polgári kormány. Szóltunk hozzájuk, és megértették, hogy értük is dolgozunk. Hívtuk őket, és jöttek. Elég volt egy SMS, és segítettek. Hiába mondtak róluk bármit is.

Kedves Barátaim! Azzal a tudattal vághatunk tehát neki a rendszerváltoztatás utáni negyedik parlamenti ciklusnak, hogy a megnyomorítottak és kisemmizettek tömegén, a hagyományban és az értékekben bízók sokaságán túl mellettünk áll immár a legfiatalabbak lelkesedése is. Ez a lelkesedés pedig lendületet ad, de egyben kötelez is bennünket. Mindent meg kell tennünk, hogy ne okozzunk csalódást: meg kell védenünk a közösen elért eredményeket. Száz- és százezer fiatal szempár figyel minket.

Valami nem stimmel - így igaz. Most egy pillanatra úgy tűnhet, a múlt elkezdődött. Nekünk azonban adjon erőt a tudat: a jövő velünk van.