Csakhogy. A lelki-szellemi üresség - különösen, ha az szegénységgel és reménytelenséggel párosul - az embert kiszolgáltatottá teszi, a pszichológiailag alátámasztott és erkölcsi gátlásokat nem ismerő haladó pártpolitikai és médiabeli manipulációnak. A múltját vesztett embert - érzelmi és tapasztalati "otthon" nélkül - érdekeiben és zsigereiben újra és újra be lehet csapni, hiszen a rázúduló ígérethalmazt képtelen felmérni az igazság és realitás személyes mércéi nélkül. A modern sztárkultusz csak súlyosbítja helyzetét, érzelmeinek esetleges tárgya üzleti elkötelezettséggel vállalja azt, hogy a legfeljebb alkalmi szavazóként számító tömegembert megtévessze, olyan esélyeket ígérve neki, amelyek a "senkinek" soha nem jönnek el. A múltját vesztett embert persze nemcsak így csapják be, hanem úgyis, hogy hamis gyűlölendőket jelölnek ki számára. A modern "felszabadított" tömegembernek még mindig a "földesurakat", a papokat, a hitet, az erkölcsöt, a nemzetet, a családot stb. kell leküzdendőnek tekinteni, sőt akár gyűlölni is. Ezek akadályozzák ugyanis egyéni boldogulását és önmegvalósítását. Tehát nem az őt immár csak költségtényezőnek és manipulálható konzumidiótának tekintő, mai pénz- és médiahatalmasok az ellenfelek, hanem a régi tekintélyek, eszmények és elvek, amelyeket a hosszú történelmi visszaigazolódások hitelesítettek a mindenkori társadalmi többség számára.

A történelmét nem ismerő ember így tartja aztán "sötétnek" a múltat, s fényesnek, "felvilágosodottnak" saját magát és korát, miközben a szabadság hamis orrkarikájával vezetik gátlásokat nem ismerő üzleti guruk, s a neki hízelgő gazember politikusok. Az emlékezet nélküli egyén ugyanis olyan, mint a gyermek, védtelen a hivatásos cukrosbácsikkal és -nénikkel szemben. Ő ugyanis nem tud a szavak mögé látni, legfeljebb csak alkalmi önzései vagy csalódásai idején, de minthogy nincs öntudata (ahhoz is erős identitási és történelmi "bázis" kellene), az állandósított újdonság és divatözönben sodródik mindig azt hívén, hogy a materiális e világi paradicsom egyre közeledik hozzá is. Miközben minden pontosan ellenkezőleg történik. A gyökértelenné vált és atomizált ember materiális vágykötegek, egyre inkább csak a maximális profithajsza globális gépezetének alárendelt költségtényezői lesznek vagy még azok sem. Hivatalos szegényekké züllesztődnek, az antik Róma kenyeres és cirkuszos proletárjainak modern társaivá, akiknek több száz tv-csatornán osztják a zsigeri élményeket, mint életpótlékot, amelyhez már szinte gondolkodni sem kell. A szellemi-lelki egyediséghez, a személyiséghez szükséges időbeli mélység, a múlt helyett aztán burjánzik az anyagiságra redukált egyediség örök himnusza az "emberi jogokról", akkor, amikor azok érvényesítéséhez tömegesen egyre kisebbek a lehetőségek. Ma már mindenkinek mindenhez joga van (sőt mindezek ellenkezőjére is!), s így egy méltatlan és kíméletlen "elit" alatt kettéhasad a kívülállók világa: a kriminalizálódó, minden áron "elitkövető" részre s a balekokra (erkölcs- és jogkövetők + tehetetlenek). A posztkommunista "elit"-gazemberség eddig zseniálisan aknázta ki azt, hogy a magyar társadalom elveszítette emlékezetét hosszú és rövid távon egyaránt. Jórészt ez volt az ára persze a kádári zavartalan túlélésnek. A történelem mellett elfelejtődött az erkölcs is, s megbocsáthatóvá lettek egy vérben született és emberileg végig redukáló (fél)diktatúra bűnei, felmenthetők bűnösei. Ma már újra idétlenkedhet egy Kende Péter nevű szellemi terrorlegény, aki '56 utáni igazságügyi hóhérokat nyilváníthat mércének. Ma hazai tömegeknek nem számít az, hogy kik terelték életüket paneles és nehézipari zsákutcákba. Sőt, sokan azt tartják nagy vívmánynak, ha nincs kommunizmus, s nem veszik észre azt, hogy már Ausztria szintjén élhetnénk. A hazug múlt ellenben zavartalanul árad, szennyez, zavarossá tesz mindent, megdicsőítve a másik zsákutcát, a kádári tsz-t is, ahová tömegesen pofozták be elődeinket, megajándékozva őket a korábban nem ismert depresszióval, s az immár a lakosság tíz százalékára kiterjedt alkoholizmussal (ami, mint tudjuk, a kommunizmus legfelsőbb foka).

Ki emlékszik itt a tisztességes magyar iparos- és (kis)kereskedő-csoportok elpusztítására, az öntudatos nagyipari szociáldemokrata munkásság szétverésére, az öntevékeny falusi és városi kultúrmozgalmakra, a hivatásukat szabadon kibontakoztató egyházi közösségekre? Alig valaki. Helyette a kommunista vakablakon át vizsgálódva szidják sokan még mindig a bűnös magyar múltat, s a szocializmusban "modernizált" ország halálos gondjait Adyval és József Attilával hazudják a múlthoz. Pedig a magyar múlt - minden egyes gyarlósága mellett is - arról szól, hogy e nemzet alkotó és teremtő európai közösség volt, hiába állítják róla az ellenkezőt olyanok, akik egyetemes és örök mércének hiszik saját (csoport)érdekeiket.

Nyugodtan állítható, hogy a kommunista fél évszázad hivatalos nagyságai a bokájáig nem érnek a démonizált magyar történelem valódi (többnyire megrágalmazott vagy "szelektált") nagyjainak. S az is biztos, hogy a magyar múlt időnként ügyesen kiválasztott és "hivatalossá" tett nagyjainak erkölcsileg semmi köze sincs ahhoz a fél évszázadhoz, amelyet itt szovjet, majd globalista helytartók akarnak hozzájuk ragasztani. A magyar múlt nagyjai ugyanis olyan mélyen nemzetiek voltak - s így egyetemesek is! -, hogy még álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy szovjet primátussal, netán "szomszédaink érzékenységére" figyelve szeressék népüket, s tervezzék annak jövőjét. Lehet persze ezért őket is lenacionalistázni, tekintheti őket mai kozmopolita törpék hada provinciálisnak vagy elavultnak, de ennek a népnek a valódi érdekeit és értékeit akkor is ők testesítik meg, s nem azok, akik Brüsszelben s bárhol minél kezelhetőbbek ("kicsik") akarnak lenni. Mai uraink persze jól érzik saját kicsinységüket, hiszen ők csak gyenge utánzatai a nagy népek öntudatosan imperialista erőseinek. Akik az Isten teremtő gondolatát jelentő saját közösséget keveslik, netán szégyellik, ne kicsik akarjanak lenni annak szolgálatában, hanem váltsanak, vegyenek új identitást, történelmet a gazdag liberális identitáspiacon, s képviseljenek "nagyokat". Mindenkinek így lenne a jobb.

Tőkéczki László (Magyar Nemzet, június 19.)