Pontosan ötven évvel, és néhány órával később, tegnap este a német Merk a sípjába fújt, s elindította a labdarúgó Eb-k tizenkettedik döntőjét, a Portugália-Görögország összecsapást. A végeredménytől függetlenül kijelenthető, hogy az eddigi legsikeresebb kontinensbajnokság után dőlhetnek hátra elégedetten a rendezők, s kezdhetik el jól megérdemelt pihenőjüket a labdarúgók.

A televíziós közvetítések és a portugáliai hírek alapján megállapítható, hogy futballügyben minden tökéletesen a helyén volt az elmúlt három hétben abban az országban, amelyik többek között a magyar-osztrák közös rendezési pályázatot is maga mögé utasítva szerezte meg az Eb rendezési jogát hat esztendővel ezelőtt. Arra ma már feltételezhetően csak kevesen emlékeznek a tízmilliós országban, hogy milyen állapotban voltak a pályák, a létesítmények, milyen volt az infrastruktúra, amikor kihirdették a győzelmüket. Ma büszkén állíthatják, vannak vadonatúj, a legmodernebb igények szerint megépített és felszerelt stadionjaik, amelyek részben a multifunkcionális mivoltukkal, részben pedig a jövőben ott rendezendő kiemelt eseményekkel biztosítják, hogy nem állnak majd sem gazdátlanul, sem üresen.
Az Európa-bajnokságba fektetett, az állami költségvetés állal is biztosított pénz nemhogy rövid távon megtérült (bizonyos ugyanis, hogy nyereséget termelt a 22 Eb-nap, a 31 mérkőzés, a százezernyi szurkoló és azok vendégéjszakái), de hosszú távon is garantáltan jó befektetés, hiszen az új létesítményekben csak focizni kell.

Elnézve a közvetítéseket, csak sopánkodhattunk, netán irigykedhettünk, hogy a lehetőség számunkra is adott volt, akár mi is házigazdák lehettünk volna, aztán mégsem... Igaz, ebben reménykedtünk négy évvel később is, amikor önállóan próbáltunk versenyre kelni többek között az osztrák-svájci pályázattal - ismét sikertelenül.

Azon pedig már alig keseregtünk, hogy válogatott játékosaink sem lehettek ott a tornán. Ma inkább enyhe iróniával arra gondol a magyar focirajongók többsége, vajon mit kezdtek volna kedvenceink egy olyan mezőnyben, ahonnan idejekorán távoztak a legjobbnak, a legstabilabb futballkultúrájúnak tartott országok nemzeti tizenegyei. Olaszország, Spanyolország, Hollandia, Németország, Anglia, Franciaország is korán búcsúzott. Aki ismeri ezen országok futballtempóját és a játékosaik akár kegyetlennek is nevezhető túlterheltségét, nem csodálkozhat igazán a kiesésükön. Az ugyanis, amit megkövetelnek tőlük a sok pénz fejében, már-már teljesíthetetlen. S nem csupán és nem elsősorban a kilencven percek, a mérkőzések okozta stressz és fáradtság miatt, hanem az állandó készenlét okán is. Napjaink legjobb futballistái rövid időn belül megoldhatatlan futballszakmai (mert az azért ne legyen elvitatható, hogy ez a lényeg - legalábbis higgyük ezt) dilemma elé kerülnek. Azzal kell szembesülniük, hogy olyan robotok lesznek, akiknek az élete csak pályától pályáig, repülőtértől repülőtérig, szállodától szállodáig, tévéstúdiótól tévéstúdióig tart. Úgy, hogy közben nem adatik meg számukra a legkisebb hibázás lehetősége sem. Mert az, mint ötven évvel ezelőtt a berni példán megtanultuk, fel nem dolgozható lelki terhet jelent. Ennél már csak az kínosabb, ha - mint azt mostanában idehaza tanulgatjuk - a sok pénz ellenére a teljesítmény is elmarad.

Forrás: Róth Ferenc, Magyar Nemzet, 2004. július 5.