A valódi többpártrendszernek a kisebbik ellenzéki erőn túl szerencsére számos betonbiztos garanciája van, elég, ha az 1989-es átfogó, a demokratikus jogállam intézményeit létrehozó alkotmánymódosításra gondolunk, amelynek kidolgozásában az MDF akkori vezetői kulcsszerepet játszottak. Az elnök asszony idézett nyilatkozata kiválóan illusztrálja a pártot most már végletesen megosztó stratégiai ellentétet, ahol a Fidesz megítélése jelenti a választóvonalat.

Az európai parlamenti választás óta mind jobban eldurvuló MDF-es belháború - a mély válságba zuhant és előre hozott tisztújításra készülő MSZP ideológiai útkeresésével, hatalmi küzdelmeivel együtt - a nyári hónapokban is gondoskodik kiemelt érdeklődésre számot tartó belpolitikai témáról. A harc újabb és újabb fordulatait érthető módon élvezettel taglalja a balliberális sajtó. De törvényszerű volt-e, hogy június 13. után ilyen elemi erővel törjenek föl a kampány időszakában úgy-ahogy a fedő alá szorított indulatok? A válasz a választási eredmény értékelésében keresendő. Az ugyanis egyáltalán nem teremtett tiszta és világos helyzetet az MDF-ben, nem zárta, nem zárhatta le a követendő stratégia körüli vitát. Tiszta helyzet teremtődött volna, ha az MDF nem éri el az öt százalékot: a mindent kockára tevő pártelnököt ez esetben ellenfelei rövid úton megbuktatták volna. Ugyanilyen egyszerű lenne a képlet, ha a párt magabiztosan, hét-nyolc százalékot elérve szerzett volna mandátumot, netán mandátumokat. A rendkívül alacsony részvétel mellett a lécet rezegtetve begyűjtött képviselői hely arra elég, hogy megmentse Dávid Ibolyát a gyors bukástól, ahhoz viszont sovány, hogy megfossza érveiktől a pártelnök politikáját ellenzőket. Önbecsapás a relatív sikerből arra következtetni, hogy az MDF - szövetségben a köré gyűlt jobbközép törpe pártokkal - már biztosan bejut 2006-ban a parlamentbe, s mostantól mint valamiféle önálló konzervatív erőcentrum áll a közéletben.

Olyan eredmény született tehát június 13-án, amely mindkét párton belüli csoportot stratégiája átgondolására sarkallhatta - volna. Ám Dávid Ibolya nem mérlegelt, hanem azonnal döntött és cselekedett: konszolidáció, kiegyezés helyett leszámolás. Ezzel ellenfelei számára is kijelölte a (kényszer)pályát; létrejött a frakción belül biztos többséggel rendelkező Lakitelek munkacsoport, amelynek tagjai nem kívánják önként elhagyni a pártot. A pártelnök ma már nem egyszerűen a személye iránti kritikátlan lojalitást követeli meg a fórum politikusaitól, hanem a Fidesztől való elhatárolódást is, ezért utálták ki emberei például Hende Csabát. Dávid Ibolya leplezetlenül a Fidesz (vagy még inkább: Orbán Viktor) ellenében politizál, minden nyilatkozatából, gesztusából süt az egykori szövetséges iránti mérhetetlen ellenszenv, nyilatkozatai hadüzenetként is felfoghatók. Ha a baloldal rákezdi (a Fidesz balról előz), az MDF elnöke hamar felel neki (a nemzeti petíció "MSZMP-s" jelszavai). Mintha az lenne a célja, hogy eleve kizárja a választási együttműködést, az újabb közös kormányzást.

Még mindig nem világos nekem, hogy pontosan mit akar ezzel elérni. Mindenesetre az ő felelőssége lesz, ha pártja a Giczy-féle KDNP vagy a torgyáni FKGP sorsára jut. Akkor is, ha a Fideszt okolja majd ezért.

Szerető Szabolcs; Magyar Nemzet

mno.hu - fideszfrakcio.hu