Mintha május elsején nem is történt volna a munka ünnepén kívül semmi. Már megint feleslegről, veszteségekről, raktármizériáról, nepperekről, minősítési problémákról, átvágott gazdákról hallani. Ismét ketyeg a jó öreg búzabomba, mint ahogy ilyentájt minden esztendőben. Koordinációs bizottság, válságtanácskozás. Mire föl a nagy felhajtás? Miért nem dőlünk hátra, hiszen megérkeztünk az agrárparadicsomba, ahol a gabonatermelőknek biztos jövedelmet, tisztes hasznot biztosít a rendszer.
Vagy talán mégsem? Talán félreértettünk valamit? Netán fogalmunk sincs arról, hogy milyen lehetőségekhez kell alkalmazkodnunk? Esetleg némelyek már tudják, hogy az új világban mitől döglik a légy, az érintettek többsége viszont egyáltalán nem? Ha így van, azon egy percet sem csodálkozhatunk. Tipikusan magyar csatlakozás ez, ami alól a hazai búzapiac szereplői sem kivételek.

Mert az uniós népszavazási kampány során lefestett Kánaán természetesen nem köszöntött be a gabonaföldeken sem. Május elsejétől nem törölte el senki azokat a rövid lejáratú hiteleket, amelyeket az őszi-tavaszi munkákhoz vettek fel a lerongyolódott agrárüzemek. Az adósságot az EU-ban ugyanúgy vissza kell fizetni, ezért a termelőket sarokba szorító kényszer is változatlan: már a földek széléről, netán aratás előtt, lábon kell eladni a búzát. A kereskedők pedig, mint mindig, most is élnek a lehetőséggel, és az önköltség közelébe vagy alá nyomják le az árakat. Veszteséget pótló állami apanázs nincs, több nemigen adható. A raktárakkal pedig gond van. Mindig gond volt, ha bőségesnek ígérkezett a termés. S érdekes módon a kedvező mennyiségi előrejelzéseknél szaporodnak meg hirtelen az átvevők minőségi gondjai. Mire az unióba érünk, megfelelő raktárrendszer lesz - hallhattuk a kormánytól, és íme: még mindig ugyanarról, a program elindításáról beszélünk. Független minősítőlaboratóriumok segítenek majd abban, hogy a termelő ne legyen kiszolgáltatottja a kereskedőknek - hangzott a másik üres fogadkozás.

A távoli Brüsszelből sem érkezik táskás ember hozzánk egy rakás pénzzel, hogy enyhítsen a termelők gondjain. A támogatásért házaló földművelésügyi minisztert pedig udvariasan kidobják az unió fővárosában az üvegfalú irodákból, mondván: az EU-ban rend van, a magyarokat sem illeti meg semmiféle kivételes elbánás. Mi pedig csodálkozunk azon, hogy csak novemberben lép életbe az árbiztonságot nyújtó rendszer, és aratási mérleget kell készíteni az uniós exporttámogatás igénybevételéhez. S hiába volt a sok-sok vidéki fejtágító, ahol a miniszter személyesen is tartott előadást: a gazdák egy része az utóbbi hetekben sem tudta, hogy az árpát nem érdemes eladni, mert igénybe vehető rá később az intervenció, vagyis a központi felvásárlás. De a nagy csatlakozási kampány után az is csak most derült ki, hogy az EU-ban rendszám nélkül nem indulhat el egy kombájn.

Megvallom őszintén: a cikk elején nem mondtam teljesen igazat. Mert valójában én értem, hogy mi bajuk a búzatermelőknek. Leginkább az, hogy egy tragikomédia szereplőivé váltak, aminek a neve: magyar agrárcsatlakozás. Miközben pontosan tudtuk, hogy mit kell tennünk az első uniós aratás eredményessége érdekében, megmaradt a fejetlenség, a kapkodás. Nem a jövedelem, hanem a csőd szélén tántorgó gazdák száma gyarapodik. Bár az sem kizárt, hogy némelyek számára ebből lesz a valódi aratás.

Forrás: Nánási Tamás, Magyar Nemzet, 2004. július 22.