Nos, a hír igaz. Tegnap a nemzetközi és a magyar sajtó munkatársai meggyőződhettek arról, hogy a két politikus valóban Lászlózza és Colinozza egymást, sőt időnként egy-egy "my friend" is elhangzott, ahogyan az barátok között szokás. Tegezni persze sokféleképpen lehet. Kamaszkorban az ember gyakran pontosan érzi, hogy pimaszul és tisztelettel egyaránt megszólíthatja az idősebbeket. A baj csak akkor van, ha azt gondoljuk, hogy a tegeződés puszta tényénél fogva a felnőttek világába léptünk, miközben még ki sem látszunk az iskolapadból.

A kívülálló számára kevéssé ismert, hogy a diplomáciában a meghitt viszony, a gyors összetegeződés korántsem szokatlan jelenség. Hogy a pártelnök-külügyminiszter távolságtartó vagy bizalmaskodó módon képvisel-e bizonyos érdekeket, kétségkívül magánügy. Kovács azonban nem véletlenül hozza szóba ilyen gyakran ezt a témát. Azt ugyanis most, a Powell-látogatás lezárultával sem állíthatja, hogy az amerikaiak a Medgyessy-kormány hűségétől meghatódva eltörölnék a vízumkényszert. Azzal sem büszkélkedhet, hogy részt vehetünk az iraki újjáépítésben, s hogy nem követel további magyar életeket az iraki kaland. Nem jelentheti ki továbbá, hogy Magyarország kormánya a hazai közvélemény nyomásának engedelmeskedve haladéktalanul hazahozza katonáinkat.

A kommunista szájcsókok elmúltával Kovács Lászlónak csak a tegeződés maradt. És a vak hit, hogy valahogyan így kell politikát formálni.

Colin Powell budapesti látogatása még egy fordulatot tartogatott, egy újabb kormányzati píárfogást, amely immáron kényszeres velejárója minden jelentősebb diplomáciai eseménynek. A külügyminiszter homályosan utalt egy Budapesten felállítandó nemzetközi intézményre, valamifajta "demokráciaközpontra", amely a bőséges magyar tapasztalatokat közvetítené a demokráciát éppen csak tanulgató államok számára.

Való igaz, az ország népe bőséges tapasztalatokat szerzett Medgyessy Péterék demokráciafelfogásáról. Csak remélhetjük, hogy a jelenlegi kurzus alapos munkát végez majd az új kutatóintézetben, hiszen számos érdekes téma adódik, amelyben a szocialisták úgyszólván megkerülhetetlenek. Szót ejthetnek majd a titkosszolgálati munka szépségeiről, a milliárdos átvedlés módozatairól, az újságírók megleckéztetéséről, a diktatúra utáni sóvárgásról, a baseballütős érvelésről, egyszólván mindenről, amit ők magyar demokráciának neveznek. Ami hozzátartozik lényegükhöz, mint MSZP-kongresszushoz az Internacionálé. Mert az elmúlt tizenhárom esztendő kétségkívül azt tanúsítja, hogy semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.

Vajon ki szeretne demokráciát tanulni Kovács Lászlóéktól? Kész szerencse, hogy az egészből valószínűleg úgysem lesz semmi. Hiszen az egész csak újabb elterelő hadművelet volt, következmények nélküli kijelentés a következmények nélküli országban.

Forrás: Szentesi Zöldi László, Magyar Nemzet, 2004. július 28.