- Négy évvel ezelőtt, aznap, amikor elfoglalta kormányfői hivatalát, interjút adott a Magyar Nemzetnek. Akkor sokakkal együtt fogadni mertem volna rá, hogy legalább nyolc évig ön lesz Magyarország miniszterelnöke. S most azzal a kérdéssel kell kezdenem: miért nem nyerték meg a polgári pártok a választásokat?

- Erre a kérdésre van egy egyszerű, matematikai természetű válasz: hiába győztünk, az összefogó második és harmadik helyezett együtt több képviselői helyet tudhat magáénak. Persze ez a tény sok tanulságot és érdekességet tartalmaz. Például azt, hogy sohasem fordult még elő a kommunizmus összeomlása óta Magyarországon, és tudomásom szerint Közép-Európában másutt sem, hogy négy év kormányzás után egy koalíció több szavazatot kapjon, mint az előző választáson, amikor felhatalmazást nyert a polgároktól a kormányzásra. Kétmillió-háromszázezren mondtak igent a kormányzati munka folytatására. Hiába! Ez az egyszerűbb válasz. Az igazi válaszok azonban mindig mélyebbek a számszaki természetűeknél. Csakhogy ilyen igazán mély, összefogott, pontos és világos válasz nincs még a fejemben. Azt érzem most, hogy valószínűleg azért nem kaptunk lehetőséget a munkánk folytatására, mert nem voltunk elég jók. Nem az ellenfeleinkhez képest, hanem azokhoz a célokhoz képest, amelyeket magunk elé tűztünk. Ugyanis mi nem egyszerűen kormányozni akartunk. Mi az egész nemzetre kiterjedő lelki, szellemi, erkölcsi megújulásban szerettünk volna közreműködni. Szélesebb értelemben fogtuk fel a kormányzást, mint az elődeink, és számos újítással próbálkoztunk az adórendszertől a nyugdíjrendszeren keresztül az oktatási rendszerig. Nem voltunk elég jók ahhoz, hogy ehhez a hatalmas feladathoz megnyerjük a polgárok többségének a támogatását. Mi teljes jólétet: anyagi és lelki jólétet akartunk teremteni. A jólét sokak számára kenyeret jelent, munkát, iskolát, autót, nyaralást. De a jólét számunkra jelent családot is, gyermeket, barátokat, nemzeti büszkeséget, szeretetet, összetartozást, ünnepeket. Mi mindezt együtt akartuk.

- Az élet, a jólét ilyen felfogása nem minden emberből vált ki rezonanciát...

- Éppen ezért, ha valaki többre vállalkozik, mint az elődei, akkor sokkal jobbnak kell lennie. Nem elég a köznapi siker, sokkal nagyobb eredményességre van szükség. Tudomásul kell vennünk, hogy ha Magyarországon a jobbközép pártok vagy a hagyományos nemzeti értékeket képviselő erők győzni akarnak, akkor ötször jobbnak kell lenniük ellenfeleiknél. Ez a politikára éppúgy igaz, mint az újságírásra. Az ellenfeleink ugyanis óriási előnnyel indulnak, és az általuk elkövetett hibák mindig bocsánatos bűnnek számítanak, a mieink viszont sohasem.

- Ön a választási küzdelem során több millió ember reményeinek szimbóluma lett, és olyan személyes várakozás veszi körül, amely minden bizonnyal roppant nagy teher. Hogyan viseli, s miképpen tudja beteljesíteni, viszonozni ezt a hihetetlen elvárást és bizalmat?

- Nekünk, akik a polgári, illetve a nemzeti gondolkodású emberek közé soroljuk magunkat, sok mindent el kell szenvednünk. Nekünk minden tettünket más mércével mérik, mint a politikai ellenfeleinkét. A világban, úgy tűnik, mégis létezik egyensúly, mert ezért az igazságtalanságért cserébe szeretettel kárpótolnak bennünket azok, akik egyetértenek az eszméinkkel, gondolatainkkal és sokszor a tetteinkkel is. Megmondom őszintén, hogy jó volt megélnem ezt az együttérzést, támogatást és szeretetet. Persze ez a jelenség kevésbé szól rólam, mint magukról az emberekről. Inkább azt mutatja, hogy Magyarországon erős a vágy, hogy szerethessék azokat, akiket megválasztanak. Erős a vágy, hogy legyenek olyan közéleti emberek Magyarországon, akiket a gyerekeik elé példaként állíthatnak. Erős a vágy az emberekben, hogy legyenek olyan korszakok az ország életében, amelyeknek ők tevékeny részesei. Korábban is nyilvánult meg hasonlóképpen a magyar nemzet közössége a sportolóink, tudósaink és művészeink iránt. Tulajdonképpen az volt a természetellenes az elmúlt ötven évben, ötvenhatot leszámítva, hogy ebből a közélet körei kimaradtak. Az volt a természetellenes, hogy - néhány rövid megszakítástól eltekintve - nem tudták az emberek szeretni, teljes mértékben támogatni azokat, akik az ország ügyeivel foglalkoztak. Ebben most változás történt. Egyébként az MDF-kormányzás megkezdésekor, Antall József miniszterelnök színre lépésekor is megfigyelhető volt hasonló folyamat. A különbség annyi - a javára mutatkozó szellemi fölényt nem számítva -, hogy fiatalabb és vidéki vagyok, s ezért könnyebben találok utat ebbe az irányba.

- Talán éppen emiatt az azonosulás miatt nagyon sok embert szinte letaglózott a vereség. Idősebb urak és hölgyek azt kérdezték tőlem: nekünk már így kell meghalnunk? Őszintén szólva őket jobban sajnáltam, és jobban sajnálom, mint a Fideszt vagy akár a Fidesz miniszterelnökét. Ön hogy van ezzel?

- Igaza van. Úgy gondolom, hogy nem az egymással vetélkedő politikai csoportok felülkerekedése vagy alulmaradása a döntő, hanem mindaz, ami ennek hatására történik az országban, beleértve azt is, ami az emberek lelkében végbemegy. Sokan mondják, hogy ők nem egy kormányt vesztettek el, hanem a reményeiket. A lényeg: nekünk mindent el kell követnünk azért, hogy az emberekben ismét megerősödjön a bizakodás, a remény, a jövőbe vetett hit, és Magyarország - történelmileg nézve is - jobbik énje kerekedhessen felül. S ez fontosabb, mint a mindenkori kormány összetétele.

- Ha hibáztak, bármi módon, ami most nyilván felvetődik önben is, először ezeket a hibákat legalább lélekben korrigálni kell.

- A szoros versenyfutás miatt könnyen lehet, hogy egészen jelentéktelennek tűnő dolgok is eldönthették a végeredményt. Ha hat választókerületben ezerötszázzal többen szavaznak ránk, mint ahogy tették, akkor a polgári Magyarország kerekedik felül.

- Hajlandó néhány hibát nevén nevezni?

- Bármelyik kormányzat tevékenysége során számos hiba történik. A kormányzati adminisztráció hatalmas rendszer, amely az ország minden pontjára kiterjed. Amit az ember végez, eleve tökéletlenségre van ítélve. De minél nagyobb az irányított mechanizmus, minél több ember dolgozik benne, minél bonyolultabbak az eljárások és az elvárások, annál több emberi hiba, rossz döntés születhet. Azt mondanám, hogy ezek általában nem végzetesek. Jó, ha a számukat próbáljuk csökkenteni, de ilyen hibák minden kormányzat esetében a világ bármely országában előfordulhatnak. Éppen ezért úgy vélem, hogy inkább a jelentősebb hibákat célszerű megvizsgálni. Ezek közül is egyet említenék: nem tudtunk pályát nyitni az író, olvasó, gondolkodó, az ország és a nemzet jövőjéről elképzelésekkel, gondolatokkal, közölnivalóval rendelkező emberek előtt. Nem tudtunk nekik segíteni, hogy műhelyeket hozzanak létre. Nem voltunk társak ahhoz, hogy a gondolataikat el is juttathassák az emberekhez. Furcsa módon ezek a gondolatok és közölnivalók ma sokkal erősebben fogalmazódnak meg, és szélesebb körben jutnak el az emberekhez, mint amikor kormányon voltunk.

- Milyen tanulsággal szolgálnak ezek az idők? Több szeretet van-e önben, mint mondjuk két hónappal ezelőtt?

- Nehezeket kérdez tőlem. Egyrészt két hónap túlságosan rövid idő. Az ember önvizsgálatának is megvannak a maga korlátai, hiszen belülről nem láthatja mindig pontosan saját magát. Ráadásul nem kenyerem sem a magamutogatás, sem a nyilvános élveboncolás. Még sok beszélgetésre van szükségem a barátaimmal, ismerőseimmel, olyan emberekkel, akiknek adok a véleményére, hogy hűbb képet kaphassak a történtekről, azon belül pedig magamról is. Azt hiszem, hogy ebből sokat lehet tanulni. És ha az embernek van hajlama, hogy a mélyebben rejlő összefüggésekre figyeljen, akkor nemcsak tanulni lehet, hanem javulni is a szó legpontosabb értelmében. Egyre több jót tud az ember befogadni magába, és így a jóra való képességét erősítheti meg a mindannyiunkban szintén ott lakozó rosszra való hajlammal szemben. Azt hiszem, hogy a vereségek, az igazságos vagy igaztalan hátratételek mindig segíthetnek, és a jellemet csiszolhatják. Ám a vereségekből csak akkor tanulhatunk, ha nem átkozódva fogadjuk őket, ha nem az öklünket rázva nézünk szembe velük, hanem megpróbáljuk magunkba fogadni őket, és engedjük, hogy hassanak ránk. Bízom abban, hogy amikor legközelebb beszélgetünk, ezt a kérdést nem lesz oka feltenni.

- Szóba jöttek a tanulságok, de beszéljünk az emberben lévő szeretetről vagy gyűlöletről is!

- Hiszek abban, hogy fontos dolgok ritkán történnek véletlenül. Hiszek abban, hogy ha az ember egyszer csak nagy lehetőség kapujába jut, fontos megbízatást kap, vagy hirtelen remények támadnak a munkája és a személye iránt, abban nem csak a véletlen játszik szerepet. Legalábbis nem az a döntő. Nemcsak az emberek válogatják, választják ki maguknak a feladatot, hanem a feladatok is kiválasztják a maguk számára megfelelő embert. Ez a hit és az ebből fakadó elkötelezettség emeli hivatássá az ember szakmáját. Azt gondolom, hogy ez számos szakmára igaz. Így a miniszterelnökségre, egy ország életének irányítására is. Ha valaki nemcsak a kormányzati gépezetet szeretné irányítani, hanem többre vágyik, ha kapcsolatba akar lépni egy nemzet érzelmeivel, belső világával, a lelkével is, ezt csak úgy teheti meg, ha szeretet is van benne azok iránt, akiknek a sorsát befolyásolja a döntéseivel. Aki a köz életével, a köz ügyeivel foglalkozik, és tudja, hogy emberek millióinak a sorsát befolyásolja, csak akkor képes ezt a munkát, ezt a roppant feladatot elvégezni, ha van benne elegendő szeretet. És csak akkor bírja el a bántást, hátratételt, rágalmakat és lejáratási kísérleteket, ha szeretet lakozik benne. Ez az ő biztonsága.

- Négy gyerekkel könnyű. Én egy gyerekkel is boldog voltam. Négy remek gyerek fenomenális öröm- és szeretetforrás lehet.

- A legnagyobb ajándék, amelyet egy ember kaphat a gondviseléstől, hogy sok gyermeke van, akik szeretik a szüleiket.

- Az utóbbi napok egyik legdrámaibb fejleménye volt Pokorni Zoltán lemondása. Talán a szülők iránt érzett szeretet, tisztelet egyik legnagyobb próbatétele az ő története. Hogyan látja, helyesen döntött a pártelnök, hogy amikor megzsarolt édesapja ügynökmúltjára fényt derült, távozott posztjáról?

- A helyzetet megismerve úgy látom, hogy sem politikai, sem erkölcsi kényszer nem volt Zoltán lemondására. A vele való beszélgetésből kitűnt, hogy mély érzelmi megrendülésből született döntése. Ebből fakadóan nem kérdőjelezhető meg, és nem is vitatható általunk, politikustársai által, bármennyire közel álljunk is egymáshoz, mert át tudjuk érezni, hogy mit jelent egy ilyen helyzettel való szembesülés. Mindenesetre szimbolikus értékűnek tekinthető, hogy éppen Pokorni Zoltán döntött így, nem pedig azok, akik az ő édesapjának és sok ezer más embernek tették tönkre az életét. Remélem és kívánom, hogy Zoltán mihamarabb képes legyen a történteket oly mértékben feldolgozni, hogy ismét teljes energiával vehessen részt a Fidesz vezetésében.

- Sokan az emberiséget általában szeretik. Így szeretetük és felelősségük olyan, mint a köd. Önnél hogy van ez?

- Az előbb, amikor a szeretetről kérdezett, éppen erre céloztam. Általában szeretni az emberiséget derék dolog. De mégis sokkal könnyebb, mint a szomszédot. Különösen a ránk haragudó szomszédot. Az aztán az igazi próbatétel! A mi hivatásunk világában különösen nagy a kísértés és csábítás, hogy nagy összefüggésekben fogalmazzunk, s azt mondjuk: munkánkkal a nemzet javát szolgáljuk. Ez igaz lehet. De mit kezdjünk a parlamenti patkóban velünk szemben ülőkkel? Márpedig az igazán nagy kérdés éppen ez. Mindig óvatos voltam azokkal, akik az egész emberiség iránti szeretetükre hivatkoztak, de tudtam róluk, hogy nem segítik a szüleiket, magukra hagyják a gyermekeiket. Az ilyen emberbarátok a segítségre szoruló szomszéddal se sokat szoktak törődni. Az élet azonban helyben van és személyes. Nem az eszmék világában érik az embert az igazi próbatételek, hanem mindig a valóságban. Talán lényegesebb részét alkotja az életünknek az, hogy mit tettünk azokkal az emberekkel, akikkel összekapcsolt a sors, mint az, hogy milyen eszmékben hittünk, és milyen eszmékről vetettünk papírra gondolatokat. A köz ügyeivel foglalkozó, vagy a köz javára eszméket megfogalmazó emberek esetében a gondolatok mellett azt is érdemes megvizsgálni, ahogyan élnek. Az angolszász kultúrában létezik is olyan irodalmi műfaj, amely az embereket házi köntösben és papucsban ábrázolja. Ez azt jelenti, hogy magán-, személyes emberi kapcsolatokból építkező létükben írja le őket, és nem döntéseik, tetteik és papírra vetett eszméik alapján. Számomra ezek az írások legalább olyan tanulságosak, mint az eszméket hordozók. Vajon egy-egy radikálisan új eszme, a hagyományos értékekkel szembeforduló gondolat, az embereknek a régi helyett ajánlott új világlátás mögött ott van-e az életfedezet? Mindig érdemes tisztázni, vajon nem egy-egy kibillent, félrecsúszott, sikertelen élet önigazolási kísérletével állunk-e szemben.

- Hogy jön létre olyan erő, amely egy nagy embercsoportnak a legbensőbb érzéseit átveszi, befogadja, visszasugározza és képviseli?

- Azt gondolom, hogy a miénkhez hasonló, életerős nemzetek rendre képesek megújulni. Ami gondolatokban, eszmékben, gazdaságban, közéletben és személyekben való megújulási képességet jelent. Ha eljön az idő, és szükség van rá, előkerülnek azok az emberek, akik a közösség életét meghatározó döntéseket hoznak a parlamentben és a kormányzatban is. Lehet így is nézni a magyar történelmet. Amikor higgadt építkezésre volt szükség, akkor előállt Széchenyi. Amikor úgy tűnt, hogy forradalmi lehetőséget kell megragadni, akkor jött Kossuth. Amikor úgy látszott, hogy bölcsesség kell és megegyezési hajlandóság, akkor előkerült Deák, és amikor...

- Mindezt kissé misztikusnak érzem...

- És amikor arról volt szó, hogy eljött a gazdasági megerősödés időszaka, akkor megérkeztek a Tiszák. Amikor Magyarországot megcsonkították, és szükség volt egy olyan személyre, aki az élni akarást fejezi ki, előlépett Horthy Miklós. És amikor arra volt szükség, hogy ne csak vezetője legyen az országnak, hanem legyen valaki, aki a megcsonkított Magyarországot életképes állammá szervezi, akkor jött Bethlen. Amikor pedig már nem bírtuk a kommunista rémuralmat, akkor még az is megadatott, hogy egy korábbi életével szakító közéleti ember, Nagy Imre lépett elő, s az ország élére állt. Azt gondolom, fontos, nehogy véletlenül egy napon említsük magunkat ezekkel az emberekkel. Nem csak a kötelező szerénység okán. Azért sem, mert az említett államférfiak nemcsak egy-egy választási ciklust, jó periódust, fellobbanást mondhatnak magukénak, hanem valódi életműveket. Néhány év nem mérhető ezekhez a történelmi léptékű alkotásokhoz és személyiségekhez. Példáim arra szolgáltak, hogy elmondjam, a magyar nemzet életképes. Így lépett színre Antall József is. A XXI. század Bethlen Istvánja még nem bukkant fel.

- Azt gondolom, hogy az, amiről beszélünk, üzenet is: hogy sohasem "így" kell meghalnunk. Mindig jön megújulás.

- A múltat idéztem, de a jövőről beszéltem. Ez így volt, tehát most is bízhatunk abban, hogy így lesz! Amikor Magyarország nem megszállt terület volt, amikor nem külső erők alakították az életünket, hanem visszaszereztük fölötte az uralmunkat, akkor hazánk mindig felemelkedett. Most van egy független Magyarországunk. Olyan ország lesz, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

- A Fideszt különböző szociológusok zárt "férfiközösségként" definiálják, amely a barátságra s az azon belül létrejött hierarchiára és szolidaritásra épült.

- Ha ez így lenne, akkor sem kellene mentegetőznöm. Amiért mégis közbeszólok, annak oka az, hogy jelezzem: ez a tézis nem felel meg a valóságnak. Ma a Fidesz több száz önkormányzati képviselőt, polgármestert, parlamenti képviselőt is jelent. Tehát tágas és nyitott közösség.

- Gondolom, azok a szociológusok vagy azok az epigonok, akik ezt a definíciót sulykolják, egy szűkebb döntéshozó közösségről beszélnek.

- Ez a gondolat a gazdái agyműködéséről árul el sokat. Azt gondolják, hogy néhány ember képes döntéseket hozni anélkül, hogy ehhez megkapná a támogatást? Elég csak rátekinteni a polgári kormány tagjainak névsorára.

- Beszélne a legközelebbi barátairól?

- Szerencsés embernek mondhatom magamat: iskoláskoromból származó barátságokat is sikerült átmentenem a felnőttkorba. Hozzáteszem, hogy igazi barátja egy embernek az életében nem több négy-öt-hat személynél. Közülük van, aki a közéletben is ismert, s van, aki nem.

- A jelenlegi kormányzó pártok vezetői igen kemény erkölcsi kritikával illetik önt vagy önöket. Kuncze Gábortól származik az a könnyed mondás, hogy lopnak, csalnak, hazudnak. Milyen vétségekben és hibákban marasztalná el saját magát?

- Az ellenzék által felvetett vádakban nem vagyunk elmarasztalhatók. Ezek üres rágalmak, sötét lejáratási kísérletek, amelyek a magyar történelemben jól ismert eszközei a baloldal fegyvertárának. A kormányzati munka során egyetlen olyan döntést sem hoztunk, amely mögött személyes anyagi érdek állt volna. Döntéseink, jók és rosszak egyaránt, hasonlítanak egymásra abban, hogy helyesnek és az ország érdekeivel egybeesőnek véltük őket. A gazdaság világában is köztudott volt, hogy a polgári kormány megvesztegethetetlen. Az ezzel kapcsolatos, bizonyíték nélküli vádaskodások súlyát kétségkívül csökkenti a származási helyük. Sokan emlékeznek még a szocialista időszak kiváltságokat élvező hálózatainak privilégiumaira, korrupcióira, visszaéléseire, az ország rovására meghozott, személyes érdekektől motivált döntéseire, amelyek végül az ország súlyos eladósodásához vezettek, s amelyek terhét évi százmilliárdok formájában máig nyögjük. Akik akkortájt is vezetők voltak, alaposabban megfontolhatnák, milyen bizonyíték nélküli vádakkal illetnek bennünket. S akkor még nem is említettem a szocializmus utáni milliárdos nagytőkés körök kialakulásának sajátos történetét. Persze mindannyian szenvedünk emberi hibákban. Attól, hogy valaki miniszterelnöki felelősséget vesz a nyakába, a hibái nem múlnak el. Tehát a mindenkori miniszterelnökök is - jobb esetben - ugyanúgy küzdenek saját hibáik és gyarlóságaik ellen, mint ahogy mindahányan teszik ezt Magyarország polgárai. De nálam ezek nem pénzügyi, anyagi természetű gyarlóságok.

- Több olyan emberről tudok, akinek érzelmi azonosulását, vonzalmát a Fidesz nem viszonozta bizalommal. Sok sértődött értelmiségivel találkoztam, akik, hogy úgy mondjam, nem voltak viszontszeretve. Miért történt ez így?

- Kétségkívül igaz, hogy a Fidesz az elmúlt négy esztendőben nem tudta megfelelően befogadni a kívülről érkező támogatást, tenni akarást, személyeket, szeretetet, hozzájárulást. Ez az egyik tanulsága ennek a négy esztendőnek. De rögtön hozzá kell tennem, hogy e téren a pártok nemcsak Magyarországon, hanem a nyugati világban mindenhol korlátokba ütköznek. Hiszen még a párttagsághoz is sajátos lelki alkat kell, hát még a helyi, középszintű vagy országos vezetéshez. A pártoknak megvan a maguk eljárási rendje, amely idegen, gyakran követhetetlen és vállalhatatlan sok ember számára. Nem erkölcsi értelemben, hanem lelki alkatuk folytán. Ezért a pártok mindenütt küzdenek azzal, hogy a társadalom felől áramló támogató energiákat hogyan fogadják be, hogyan építsék be. Nem véletlen, hogy a választások után, amikor szembesültünk ezzel a tömeges méretűvé vált tettvággyal, nem egyszerűen a Fidesz tágasabbá tételét tartottuk fontosnak, hanem azt gondoltuk, hogy pártoktól különálló, azoktól eltérő karakterű, a természetes polgári élet rendjének, lelkiségének jobban megfelelő együtt gondolkodási és cselekvési formákat kell teremtenünk. Ezért jött létre a Hajrá, Magyarország! politikai mozgalom is. Az az energia hívta életre, amelyről ön beszél, és ez tartja fenn mind a mai napig.

- A két választási forduló között és után rengeteg, korábban politikailag passzívnak gondolt, jövőjét féltő fiatal vonult az utcára, s a politikai gyűléseken nemegyszer skandálta percekig: "Viktor! Viktor!" Komolyan hisz abban, hogy amit ön képvisel, valóban rokon egy eljövendő hazával?

- A haza gazdagabb, és lelki értelemben szélesebb annál, mint amit egy-egy ember gondolataiban vagy akár egy párt programjában megfogalmazhat. Valójában a haza tizenötmillió magyar ember, együttesen. Sőt, valójában beletartoznak az előttünk jártak és az utánunk következők is. A legtöbb, amit az ember vállalhat, hogy igyekszik hozzájárulni a haza ügyéhez. De hogy egymaga megpróbálja azt kifejezni, erre nem szabad, és lehetetlen is vállalkoznia. Hiszen azt a gazdagságot, szépséget, erőt, amelyet tizenötmillió ember jelent, egyetlen ember befogadni is aligha tudja, nemhogy megtestesíteni. Az igaz, hogy jöhetnek létre olyan történelmi helyzetek, amikor sokan úgy gondolják, hogy néhány esztendő, néhány száz döntés azonosítható valakinek a személyével, és mindezt a haza érdekében álló cselekedetnek tekintik. De nagyon fontos mindanynyiunk számára, a magam számára is meg az ország életében még felbukkanó, várakozással övezett személyek életében is, hogy mindannyian tudják: ők maguk sohasem lehetnek többek, mint tizenötmillióból egy. Márai gondolatait szeretném idézni. "Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal." Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy a másik világ, amely a magyar közéletben létezik, tehát a polgárival versenyző szocialista, vagy magát annak mondó világ elriasztja a fiatalokat. Nem szándékosan, inkább azért, mert nem értette meg őket. Alig képes valamit megérezni abból, amire a fiatalok vágynak. Ha egy párt, ha egy kormány vagy annak egy minisztere egyszer csak azt mondja: eljött az idő, hogy a magyarok megtanuljanak kicsik lenni, azonmód eltaszít magától több millió fiatalt. A fiatalok sok mindent szeretnének az élettől, de egy dolgot biztosan nem: hogy kicsik, jelentéktelenek legyenek. Minden fiatal lelkében él a vágy, hogy valami nagy dolgot vigyen véghez. Vagy ha ő maga erre nem képes, mert a fiatalok is belátják a maguk korlátait, akkor valami nagy tett részese lehessen. Aki azzal fordul a fiatalokhoz: itt az ideje, hogy kicsik legyetek, az vastag és magas falat épít maga és a következő nemzedék közé, amelyet aztán lehetetlen lesz megmásznia.

- Sokan talán furcsállni fogják, hogy a napi politika helyett makacsul a lélek körül forog ez a beszélgetés. Mégis így folytatnám tovább. Ön és a kormánya sokat tett azért, hogy a nagy történelmi egyházak visszanyerjék helyüket a társadalom életében. Miért találták ezt fontosnak? Változott-e az elmúlt időben a hithez és Istenhez való viszonya?

- Ebből a személyes életemet érintő részt, ha megengedi, megtartom magamnak. Az életem nagy része a nyilvánosság előtt zajlik, ezért kell hogy legyen olyan zuga, amely csak az enyém. Annyit mondhatok, hogy a hithez való eljutásban mindent a feleségemnek köszönhetek. Ami a történelmi egyházakat illeti, a hozzájuk való kormányzati kapcsolatban visszaköszön a mindenkori miniszterelnök meg a mindenkori miniszterek egyházhoz, gondviseléshez, a hívő emberek közösségéhez való személyes viszonya. Tehát nem hiszek abban, hogy az egyházak által képviselt eszmények, értékek iránt közömbös, netán azoktól idegenkedő emberekből álló kormányzat képes lehet az egyházak küldetését segítő politikát folytatni. A félreértések elkerülése végett: ezt általános értelemben fogalmaztam. Ami bennünket illet, ha nem személyes a kérdés, hanem kicsit történelmi, akkor hadd mondjam el, hogy a 90-es évek elején még volt bennem bizonytalanság az egyházak állapotát és szándékait illetően. Kétségeim voltak afelől, hogyan képzelik el a maguk helyét és szerepét a szabad Magyarországban. Azt sem tudhattuk pontosan, hogy milyen lelki, erkölcsi tartalékokkal élték túl a számukra különösen nehéz szocializmust. Ma nyugodtan mondhatom, az egyházakkal folytatott négyéves kormányzati együttműködés tapasztalatainak birtokában, hogy talán éppen egyházaink őrizték meg leginkább értékeinket a szocializmus utáni időkre.

- Azzal vádolják, hogy liberalizmusát feledve, politikai megfontolásból, sőt önérdekből lett polgári, konzervatív politikus. Mit tud erről mondani? Miben különbözik a szabadságeszménye és jövőképe, teszem azt, Kuncze Gáborétól és Medgyessy Péterétől?

- Ha megengedné, élnék azzal a lehetőséggel, hogy a világról vallott gondolataimat ne más politikusokhoz viszonyítva határozzam meg.

- Azért említettem ezt a két urat, mert a politikusok között a liberális etalon bennük látszik megtestesülni Magyarországon.

- Értem az ön szándékát. De az az út, amelyet végigjártam, nem a liberalizmustól vezet a konzervativizmusig. A liberalizmus meg a szocializmus ideológia, a konzervativizmus pedig nem az. Gondolkodásmód, észjárás, habitus, talán jellem is, de semmiképpen sem ideológia. Tehát nem egyik eszmétől a másik eszméig vezetett az utam. Úgy vélem, hogy ráéreztem az ideológiák viszonylagosságára, jelentőségük korlátaira. Elérkeztem abba az életkorba, amikor megérett bennem a gondolat: nincs szükségem arra, hogy a világról vallott nézeteimet, gondolataimat, még ha a politika világát érintik is, beleerőszakoljam bármifajta ideológia egy könyvben összefoglalható ketrecébe. Nem fontos számomra, hogy gondolatomnak mi köze van a liberalizmushoz vagy a szocializmushoz. Tehát amikor egy-egy döntést hoztam miniszterelnökként, nem ideológiai megfontolások vezéreltek, hanem csak az, hogy mi áll az érdekében 15 millió embernek.

- A kérdésben a szabadságeszményről és a jövőképről is szó volt.

- Szabadságszerető embernek tartom magamat, és nemzetünket is annak tartom. A magyaroknak gyakran kellett szembenézniük azzal a kérdéssel, hogy mit értenek szabadságon. A valamitől való szabadságot vagy a valamire való szabadságot? Voltak olyan korszakok, amikor a szabadságszerető emberek a valamitől való szabadulást tartották fontosnak, és voltak korszakok, amikor már ezen túljutottunk, és a mire való szabadság kérdésére kellett válaszolnunk. Ugyanis a szabadság nem az, amit megkapunk, hanem az, amit nem vehetnek el tőlünk. Ezért vannak korszakok, amikor a szabadság nem jelent mást, mint a megszállástól való szabadulást, a gazdasági megnyomorodástól való szabadulást, a gondolatainkat satuba szorító diktatúráktól való szabadulást. De amikor ezen túl vagyunk, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy most már, szabadon az elnyomástól, szabadon a gazdasági kiszolgáltatottságtól, mit kezdjünk a szabadsággal. Milyen világot akarunk felépíteni a szabadságunkból? Mit akar kezdeni ez a tizenötmillió ember a szabadságával, milyen magyar nemzetet fog létrehozni?

- A személyes síkra visszatérve: ha igaztalan sérelem, sértés éri, képes-e megbocsátásra?

- Csak a mazochista szereti, ha bántják. Az egészséges ember, ha igazságtalan támadás vagy méltánytalanság éri, keserűséget, fájdalmat érez. És ez jól van így. Ugyanakkor fontos képessége egy politikusnak, hogy különbséget tegyen a személyes ügyek meg az ország ügyei között, még akkor is, ha az ország ügyeivel összefüggésbe hozzák a személyét. Ezért amikor a kormányzat működését, Magyarország sorsát, gazdasági, szellemi életét, erkölcsi állapotát érintő bántalmakat kellett elszenvednem a koronától, a Nemzeti Színháztól kezdve az alaptalan korrupciós vádaskodásokig, ezt sohasem tekintettem személyes ügynek, hiszen nem rólam, hanem nyilvánvalóan az ország fontos, közös dolgairól folyó vitáról volt szó. Csak a személyemet is próbálták fölhasználni a velünk egyet nem értők a saját álláspontjuk erősítésére. Ez ugyan helytelen eljárás, de ilyen esetekben nincs helye sértődésnek. Az ügyet kell látni, a valóságos tétet, nem pedig azt, hogy személyeskedő az érvelés. Amikor miniszterelnök voltam, az ország ügyeivel kellett törődnöm, s nem a rágalmakkal. Most más időket élünk. Az ország ügyei mellett a rágalmakkal is törődnöm kell. Ezért indítottam bírósági eljárásokat.

- Egyértelmű, hogy ön és kormánya, sőt a Fidesz parlamenti frakciója is bizonyos méltóságra törekedett. Ez megnyilvánult az öltözködésükben, a gesztusaikban, a stílusukban, az ünnep felfogásában. A megfelelő formák keresése mögött milyen tartalmi üzenet van?

- A polgár nem más, mint az az ember, aki megadja a másik ember méltóságának kijáró tiszteletet, és saját maga számára is elvárja azt. A méltóság kérdése nem a "méltóságos urammal", hanem a polgárral összeköthető kifejezés. Ezért igyekeztünk adni a formára.

- Tehát ez céltudatos volt.

- Természetesen. Ugyanis mindazok a formák, amelyeket néhányan talán külsőségnek látnak, valójában az embertiszteletből, az emberi méltóság mély tiszteletéből fakadnak. És mivel úgy gondolom, az állam nem más, mint a nemzet közjogi kifejezése, a nemzet pedig nem más, mint mi, magyarok, tizenötmilliónyian, ha meg akarjuk adni egymásnak a tiszteletet, akkor a nemzet jelképeinek, a nemzet nagy eseményeinek, nagy közös ügyeinek és az ezekben eljáró állam döntéseinek is meg kell adnunk a szükséges formát, amely mindannyiunk közös méltóságát fejezi ki. Ezért voltak szépek a millenniumi ünnepségek, ezért történt a köztársasági elnök beiktatása olyan formában - amit nagyon helyesen a miniszterelnök beiktatásakor már a mostani kormány is átvett -, ezért volt fontos, hogy a kormányüléseken milyen tónusban, stílusban, hogyan beszélünk, és hogyan viselkedünk. Ezért láttam rendkívül szomorúan, hogy hivatalba lépésünkkor a protokoll, amelyhez hagyományaink emelkedettséget és nemzeti önbecsülést társítottak, Magyarországon teljesen kialakulatlan volt, a nemzet közösségének méltóságát semmi sem fejezte ki. Apró dolognak tűnik talán, amit most mondani fogok, de amikor az első állami ünnepen, amelyen miniszterelnökként vettem részt, azt láttam, hogy a Kossuth téren felállított hatalmas zászlórúd rozsdás, lepattogzott róla a festék, és amikor a katona tekeri az emeltyűt, fülsértően nyikorog, nos, akkor úgy éreztem, hogy ez sértés minden magyarral szemben. Tizenötmillió ember méltósága sérül. Mindezt ellenfeleink persze gőgként, üres külsőségként aposztrofálták. Erről szól a Sándor-palota története is. Erről szól a századfordulón különdíjat kapott parlamenti bútorok felújítása, helyrehozatala. Ezek nem értünk vagy az éppen szolgálatot teljesítő személyekért vannak, hanem mindannyiunkért, a rég meghalt, a most élő s a leendő magyarok méltóságáért. Kerestük a kapcsolatot ezekben a szimbólumokban a múlttal is, hiszen voltak Magyarországnak olyan korszakai, amikor az emberi méltóságot, valamennyi magyar személyes és közös méltóságát megbecsülték, és ki is tudták fejezni. Mindent, ami ebből átmenthető a jelenbe és a jövőbe, azt átmentendőnek gondoltam. Ennek a munkának csak mintegy a felét végeztük el.

- Ez a törekvés azért sikerre vezetett. Legfőbb bizonyítéka volt a Parlament előtti több százezres tömeg rendre való gyönyörű képessége.

- Mert szépek voltak az emberek.

- Mégis mikor érezte úgy, hogy nem baj, ha könynyes a szeme?

- Gyakorta előfordul, hogy az ember hirtelen úgy érzi, képes személyesen átélni a sok tíz-, százezer vagy millió ember számára hozott döntés jelentőségét. És mintha áramütésként átfutna rajta mindaz az érzelem, amelyet a döntés okozni fog. A magyarigazolvány kiadása, a státustörvény megalkotása például ilyen megindító érzés volt. De a családtámogatási rendszer létrehozása is a felemelő pillanatok közé tartozott. Ugyanez vonatkozik a Sándor-palotára vagy a millenniumi zászlók átadására. Miniszterelnöknek lenni elsősorban érzelmi kihívás. Sok olyan ember van szerte a világon, aki kiválóan irányítja az adott kormány életét, sikeresek a nemzetek, amelyeket képvisel. És nem azért képes erre, mert rendkívül okos ember, hanem érzi a nemzetét, a közösséget, amely megbízta őt ezzel a feladattal. Így aztán gyakran vannak megrendítő élményei. Megrendülését persze palástolni igyekszik.

- Úgy vélem, hogy a kormány működése és egész döntési mechanizmusa mögött komoly, tudományos apparátus állt. Az intuíciónak mi volt a szerepe?

- Egy kormány akkor jó, ha kiváló képességű emberek állnak a minisztériumok élén. Azt gondoltam, és mondtam korábban, hogy olyan kormányt szeretnék, amelynek minden tagja okosabb nálam. Csak a miniszterelnök esetében bocsátható meg, ha nem elég okos. Mert neki kevesebbre és egyúttal többre van szüksége. Bizonyosfajta értelmi képességek persze elengedhetetlenek, de szükség van valamire, ami a puszta ésszerűségen túlmutat. Arra, amiről ez az egész interjú szól. A minisztereknek viszont okosaknak kell lenniük. Intellektuálisan uralniuk kell azt a területet, amellyel foglalkoznak, vagy ha nem is tudják uralni, annyira át kell látniuk, hogy bátran merjenek döntéseket hozni. A megértés képességével és az abból fakadó döntés bátorságával kell rendelkezniük. Amikor elém került egy olyan kérdés, ahol fenntartásaik voltak szűkebb körű munkatársaimnak, a szakértőgárdának, intuícióra volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, mi érdekvezérelt és mi értékvezérelt egy-egy javaslatban. Ezt leginkább megérezni lehet, és ha az ember megérzi, akkor jó kérdéseket tesz fel, s ezekre jó válaszokat kaphat. Ha nem érzi meg, akkor nem is tud jó kérdéseket feltenni, legyen szó a nyugdíjrendszerről, az adórendszerről vagy a környezetvédelemről.

- Lehet, hogy ez furcsa kérdés: rendelkezik-e saját megítélése szerint színészi hajlamokkal és tehetségekkel? Gesztusaiban és megnyilvánulásaiban mennyire őszinte?

- Először is szeretném megvédeni a színészeket. A magyar politikai publicisztikában a színészkedés negatív kifejezésként jön elő, minthogyha egyébként színészeink teljesítménye a színpadon elítélendő dolog volna. Amikor egy jó színész előadja a Hamletet, akkor egy időre Hamletté változik. A színész nem őszintétlen. Ha őszintétlen, akkor rossz színész. Tehát ha a kérdést úgy tesszük föl, hogy fontos volt-e számomra meggyőzően előadni azt, amit gondolok, azt a szakmai álláspontot, amelyet a kormányzati munkában kialakítottunk, akkor azt mondom, fontos volt. De nem mást adtam elő, mint amit cselekedni akartunk. Azt szerettem volna mindig minél több ember számára befogadhatóvá, érthetővé és átélhetővé tenni. De a színészet emlegetése a politikával kapcsolatban mindig negatív kicsengésű. Ezért azt kell mondanom, hogy sohasem színészkedtem.

- Mi esne jobban: Japánban egy olyan csapatban gólt rúgni, amely világbajnokságot nyer, vagy olyan miniszterelnöknek lenni, amilyen ön volt, és amilyen lehet?

- Ha ezt a kérdést huszonegynéhány éves fejjel kaptam volna, amikor még nem állt fenn a közélettel kapcsolatos erkölcsi felelősségem, habozás nélkül azt mondtam volna: egy miniszterelnökség?! Ne tessék viccelni! Kit érdekel, kit vonz? Különösen akkor, ha ennek az alternatívája csak egyetlen magyar válogatott mérkőzés lett volna. Nem egy világbajnoki csapatban, nem egy ünnepelt sztárokból álló csapatban való játék, még csak nem is egy ötvenszeres magyar válogatottság. Csak egyszer, egyetlenegyszer saját teljesítmény alapján válogatottnak lenni bármi mással fölért volna az akkori életem szempontjából. Fiatalság bolondság. Persze az ember gyakorta nem bizonyul elég tehetségesnek és kitartónak. Vagy a gondviselés másfelé irányítja a lépéseit. Így ez a kérdés már nem kérdés számomra. Az az út, amelyen járok, súlyos felelősséget ró rám. De a magánéletemben is a család, a gyermekek a felelősséget jelentik. Innentől kezdve nincs jelentősége annak, hogy szerettem volna-e Japánban például az oda ki nem jutott magyar válogatottban játszani.

- Azért valami nosztalgia csak maradt?

- Nem nevezném nosztalgiának. Inkább szenvedélynek. Én huszonhat-huszonhét évet töltöttem el futballcsapatok öltözőjében játékosként. Aki ezt a sportot nem űzte, annak hiába mondom, nem arról van szó, hogy ez szép sportág: hanem maga az élet. Az életet kapja benne sűrítve az ember. Mindent, ami szép és felemelő, lelkesítő, és mindent, ami nyomorúságos, gyűlöletes. Emberi sorsok százaival találkozhattam ezekben az öltözőkben. És mivel nem egyéni, hanem csapatsport, nemcsak azt jelenti, hogy az ember többekkel együtt játssza a játékot, hanem hogy mindenki benne él a másikban is egy kicsit. Tehát nemcsak egyszerűen társa a többieknek, hanem az életük részese. Ezért minden csapattárs a másik ember számára társ a maga teljes életében. És ez misztikus módon ott van minden mozdulatban. Tehát a futball az élet eszenciája - bármily silányul játsszák nálunk -, ezért szeretik a magyarok is annyira. Nem egyszerűen a labdáról van szó, hanem a közösségi létezésről, amelytől a modern világ egyre inkább megfosztja az embereket.

- Úgy gondolom, hogy az ön felelőssége - megint a haza szót használom, bár ez valószínűleg árt a reputációmnak - a haza iránt most legalább akkora, mint miniszterelnöksége idején volt.

- Érzésem szerint nagyobb. Próbálom megmérni a súlyt, amely a vállamon van, most ezt nehezebbnek érzem, mint a miniszterelnöki volt.

- Miképpen tartható fenn ön szerint az az elszántság, lendület, érdeklődés és szeretet, amely kibontakozott a két választás között az önben bízó közösség körében?

- Mivel természetes módon jön, jött létre mindaz, amit tapasztalunk a választások első fordulója óta, ezért semmit sem kell tenni annak érdekében, hogy fennmaradjon. Fennmarad magától. Megszületett, és innentől kezdve van. Lehet, hogy a megnyilvánulásai nem lesznek mindig olyan látványosak, mint az első alkalommal, lehet, hogy ritkábbak is lesznek, de a közösség megszületett. Azért marad fenn, mert az emberek számára fontos. Ők döntöttek így. De azt hiszem, számos alkalom adódik a nemzet életében, amikor újra és újra átélhetünk közösen történelmi emlékeket, jövőbe vetett reményeket vagy éppen annak élményét, hogy közösen teszünk valamit. Ez lehet egy szép nemzeti ünnep, egy népszavazási kezdeményezés, lehet egy küszöbönálló önkormányzati választás, saját ízlésünknek és kultúránknak megfelelő újság, rádió-, televízióhálózat kiépítése, mint ahogy lehet valamely találkozó számunkra izgalmas emberekkel a magunk lakóhelyén, és lehet, hogy ez mind. A felelősségem pedig attól nagy, hogy sok ember várja tőlem, hogy a nehéz helyzetbe került Magyarország szerencsésebb pályára álljon majd, ha eljön az ideje.

- Megítélése szerint történt-e kormányzása ideje alatt alapvető, végleges fordulat Magyarország erkölcsi létében és kulturális közegeiben?

- Véglegesnek tekinteni kulturális és erkölcsi fordulatokat, hiba lenne. Egy nép, egy nemzet magasra tud emelkedni, de vannak balsorsú esztendők, amikor mélyre bukik, sőt gyalázat is eshet vele. De ez az ország jó állapotban van: nagy a valószínűsége annak, hogy mindenfajta romboló kísértéssel szemben ellen tudunk állni. Az ország polgárainak életösztöne, jó iránti elkötelezettsége, cselekvésre való készsége sokkal erősebb, mint négy évvel ezelőtt. Ez nem a kormányzatnak köszönhető, hanem az embereknek maguknak. Eljött az ideje a szocializmus után a mélyebb érzéseknek. A nyugati világban is elindult egy ilyen folyamat. A tömegkultúrában elterjedt gátlástalanság, anyagiasság, gonoszság elutasítása, ellenlökése. Mélyebb, érzelmesebb, romantikusabb korszakát várom az európai civilizációnak. Szerintem a magyarok 1998-ban elérkeztek egy ilyen küszöbhöz, s azért alakulhatott polgári kormány, mert ezt a küszöböt átléptük. Nem azért van a korona a Parlamentben, mert a kormány így döntött, hanem azért, mert az emberek lelkében ott volt a vágy, hogy kihozzuk a múzeumból. Nem azért van a Terror Háza, mert a kormány ezt megalkotta, hanem azért hozta létre a kormány a Terror Háza múzeumot, mert az emberek tudták, hogy eljött a pillanat, amikor a gyermekeiknek mindent be kell vallani, és meg kell mutatni. És nem azért született meg a családtámogatási rendszer, mert a kormány azt akarta, hanem a kormány azért hívta életre, mert azt akarták az emberek, hogy végre az államnak is az legyen fontos, ami nekik fontos. Így változik az európai kultúra, ilyen hullámok szerint halad. Most éppen fordul a hullám, ezért bízom abban, hogy nem lehet többé gúnyt űzni abból, ami számunkra a legféltettebb, a legfontosabb: a családunk, a hitünk, a nemzetünk.

- Mi a válasza arra a vádra, hogy a Fidesz rosszabb állapotban adta át az országot, mint amilyenben átvette?

- Azt hiszem, hogy ez sokkal inkább megmosolyogtató állítás, mintsem komolyan vitatandó tétel. Akinek csak egy kicsit önálló a gondolkodása, akinek van szeme a látásra és füle a hallásra, az észreveheti, hogy az elmúlt négy évben nagy utat tett meg a magyar társadalom.

- Összegezzük: miként dolgozta, dolgozza fel azt, hogy élete legragyogóbb élménye, a Parlament előtt öszszegyűlt több százezres tömeg szeretete, rajongása és a legkeserűbb, a választási vereség szinte ugyanarra a napra esett?

- Minden hátratételnek megvan a maga értelme. Eljön az idő, amikor megértjük majd. Van, aki azt gondolja, hogy az igaz célok érdekében becsülettel, sikeresen végzett munka jutalma az újraválasztás. Pedig a jutalom az volt, hogy eddig tehettük. Jutalom az is, hogy sokmilliónyian ébredtünk tudatára az államalapító király igazságának. Semmi sem emel fel, csak az alázat. S ebből a közös tudásból naggyá épülhet Magyarország.

Kristóf Attila (Magyar Nemzet, 2002. július 6.)