Nem mondhatjuk, hogy meghatódtunk, még csak nem is sajnálkoztunk a nagyon várt, de mégis váratlan búcsú miatt. Medgyessy nem az a miniszterelnök volt, aki csupa nagy betűvel írta be nevét a magyar történelem aranykönyvébe. Ígérgetett fűt-fát, akár a legnagyobb demagógok, s pontosan annyit teljesített, amennyit a kommunisták szoktak. (Legalább ez nem okozott csalódást.) Hadovált valami jóléti rendszerváltásról - ezzel hamar felhagyott -, a jogállam megerősítéséről, demokratikus modernizációs fordulatról, a nemzeti közép politikájáról, árokbetemetésről, miegyébről. Kis bokrétát kötöttünk bombasztikus ígéreteiből, melyekkel kábította a választókat a kampány idején. "Mi visszaadjuk az elveszettnek vélt hitet, hogy lehet még tisztességesen gyarapodni ebben az országban." "Személyesen fogok felelősséget vállalni a mély válságba került egészségügy bajainak orvoslásáért. Évente 100-150 milliárd forinttal többet költünk a betegellátás színvonalának javítására, az egészségügyben dolgozók méltó megbecsülésére." "Megakadályozzuk a társadalmi problémák újratermelődését. Az általános és nagyarányú adócsökkentéssel pedig hozzájárulunk minden ember jólétéhez." "A kétkamarás parlament létrehozásával megteremtjük a nemzeti kisebbségek, a társadalmi csoportok érdekeinek érvényesítését." "(...) elengedhetetlen a mindenfajta korrupcióval szembeni fellépés." "(...) az önkormányzatoknak valódi pénzügyi és gazdasági önállóságot kell kapniuk." "Kormányzati politikánk alapja lesz a hazafiság és a nemzeti érdekek következetes képviselete." Nem soroljuk tovább, mert még sírva fakadunk.

Mindezek helyett volt Gresham-ügy és hídlezárás véresre vert tüntetőkkel, közpénzügyi ámokfutás, üvegzseb-csörömpölés, brókerbotrány, kórház- és iskolabezárás, létszámleépítés, megszorító csomagok sorozata, elszabott költségvetés, gigantikus államháztartási hiány, adócsökkentésnek hirdetett adóemelés, kétszer száznapos osztogatás és ürességtől kongó államkassza. Betuszkoltuk magunkat Európa hátsó udvarába, és belekeveredtünk egy mocskos háborúba. Épült pár arasznyi autópálya, az óvodások kaptak kakaóbiztos számítógépet. Voltak titokzatos utazások, fincsi koktélmámorok, s volt D-209-es ügy, 1990 utáni történelmünk legnagyobb szégyene. Hazugságok és ámítások sorozata volt ez a huszonnyolc hónap, száguldás a csőd, a reménytelenség felé, a kiábrándultság, a közöny, a tehetetlenség időszaka. Medgyessy, a KGB-kergető, lobbifenomén általában csak sodródott, olykor elszántan kapkodott. Az Erdélyben "felcserepedett", szegénységpárti miniszterelnök egyszer akart a sarkára állni, ám barátai, tisztelői, hódoló rajongói, alázatos alattvalói és hűséges szövetségesei, megbízható elvtársai azonnal elzavarták. Mondhatnánk, jól tették, hiszen Medgyessy Péter rossz, tehetségtelen, alkalmatlan miniszterelnök volt. Az volt pénzügyminiszternek és miniszterelnök-helyettesnek is, ezért távozásának örülnünk kéne.

Ám örömünk mégsem teljes és felhőtlen. Hihetetlenül hangzik, de mégis elképzelhető, hogy néhány hét után visszasírjuk őt. Az MSZP annyira dinamikus párt, hogy talált még nála is rosszabb, tehetségtelenebb, alkalmatlanabb miniszterelnök-jelöltet. A baloldali hagyományok folytonosságának jegyében most őt is rászabadítják az országra. Hátha ő majd "visszaadja az elveszettnek vélt hitet, hogy lehet még tisztességesen gyarapodni ebben az országban".

Ugró Miklós, Magyar Nemzet