Az ország mélységeibe tett első kirándulásom, afféle felkészítésként, mindössze huszonnégy napig tartott. Kihallgattak újra meg újra, de nem tudom már felidézni, mi érdekelte volna őket, s a nyomozó arcára sem emlékszem.
Hanem a harmadik hét vége felé újra egyszer lekísértek kihallgatásaim színhelyére, és annak az órának már minden pillanata az agyamba maródott. Két lisztesképű, fekete borostás fiatalember ült az asztal mögött, akiket addig sohase láttam. Valamiképp azonnal félelmetesnek is, de főleg undorítónak találtam őket. Üljek le, mutattak az asztal innenső oldalán álló székre.

- Ön tulajdonképpen haza is mehetne - kezdték. Mennék én szívesen, bólintottam erre, inkább óvatosan. Nem csak ők nem tetszettek, az a feltételes mód sem tetszett. Mint amikor megérzi az ember, hogy nemsokára megfájdul a foga, tudtam már, mire megy ki a játék. El is hányhattam volna magam, ugyan mivel adhattam okot arra, hogy ilyesmit feltételezzenek rólam? Nem tudhattam még persze akkor, megpróbálkoznak ők akár mindenkivel is. Na megálljatok, gondoltam magamban, ficánkoltok azért majd ti is (habár a dolog inkább nekem kellemetlen), én ugyan ki nem mondom helyettetek, mit akartok.

- Mit tenne ön - kérdezte a két jómadár -, ha tudomására jutna, hogy valahol összeesküvést szőnek a Magyar Népköztársaság és a szocializmus törvényes rendje ellen?

- Jogászhallgató vagyok - válaszoltam -, és tudom, hogy a feljelentési kötelezettség elmulasztását a törvény szigorúan bünteti.

Nem tettem hozzá, meg is írnám-e azt a feljelentést, s ezt nyilván észrevették.

- Ön értelmes embernek látszik - mondták -, és mi kíváncsiak volnánk az ön politikai véleményére. (Elmélázva néztem a falat.) Találkozhatnánk néha eszpresszókban, elbeszélgethetnénk.

- Az teljesen lehetetlen - válaszoltam -: annyira utálom az eszpresszókat, egy presszóba lépve valóságos rosszullét fog el.

Ami egyébként így igaz ma is.

- Semmi baj - mondták ők -, mi felmegyünk önökhöz is nagyon szívesen.

- Ezt sem lehet - mondtam én -, a nagymamám már nagyon öreg, és ki nem állhatja az idegeneket. - Így adtam a hülyét. De erre már tényleg megdühödtek.

- Hajlandó-e ön nekünk jelentéseket írni vagy sem? Válaszoljon!

- Nem vagyok hajlandó - mondtam inkább szomorú hangon.

- Úgy hát internáltatni fogom önt - mondta az egyik, kettejük közül nyilván ő volt a főnök.

- Ez nekem lesz a legrosszabb - mondtam elszántan és még szomorúbban. Úgy hírlett, Kistarcsán még verik is az embereket, és én a veréstől viszolyogtam.

- Most visszakísértetem a zárkájába, itt fog megrohadni.

Ahogy mentünk a folyosókon és fel a lépcsőn, heves félelem fogott el, de ennél az, hogy félek Kistarcsától, még rosszabbul esett. Volt a zárkánkban egy fiatal (nálam persze idősebb) katolikus pap, az Örökimádás templom káplánja, haldoklókra adta fel az utolsó kenetet a harcok idején, úgy került oda állítólag.

- Tudod, én református vagyok - mondtam neki halkan, odaülve mellé -, de meggyónhatnék-e neked?

- Hát persze - nevetett Csiszér Feri. Elmondtam neki mindent, ahogy történt, s hogy most csak az bánt, félek, ez a meggyónnivaló. Az ember szeretne hős lenni persze.

- Ó - nevetett Csiszér Feri -, az Isten nem azért hozza ilyen helyzetbe az embert, hogy még csak ne is féljen. - Félelmem nyomban elmúlt, ha nem baj, hogy félek, akkor már nem is félek. "Mégis csak nagy dolog a gyónás", szoktam mesélni később, "és jó pap lehetett Csiszér Feri, jó pszichológus".

Néhány napra rá ismét lekísértek, ismét ott ült a két lisztesképű egyén. Közölték, hazamehetek, nem követtem el bűncselekményt, és megfenyegettek, többé ne kövessek el ilyesmit (nem kérdeztem, akkor miért ne), aláírattak viszont velem egy papírt arról, amiről köztünk a múltkor szó esett, senkinek sem beszélek. Ezt aláírtam, nem akartam növelni magamnak a bajt. Ígéretemet gyónásomban megszegtem jó előre, megszegtem azóta százszor, és megszegem most nyilvánosan is; nem hittem volna, hogy a lisztesképűek negyvenöt évre rá visszatérnek.

Júliusban elvittek ismét, de akkor a Fő utcára kerültem, s már nem úsztam meg ilyen olcsón a dolgot. Nem is a másfél év a lényeg, amennyit végül ültem (szinte semmi), hanem az a harmadrendű állampolgári lét, amelyre életfogytig tartó büntetésként az ő mindeneket átható masinériájuk kárhoztatta az embert - mindmáig, bizonyos értelemben. Ennek a létnek (ha már így vannak a dolgok) megvolt a maga fényes oldala is, bizonyos függetlenség, kívülállás, mint egy holdlakóé - magyar vagyok, s mégsem vagyok idevalósi. Megérte, szörnyen megérte, gondolom most, midőn a bűzhödt víz színe alább szállt, és a ő ocsmány masinájuk élei, karjai és kerekei kezdenek napvilágra kerülni. Kit hogyan tudott megragadni, ki esett áldozatául, ki nem, megtudható esetenként az is, de igazából nem ez a fontos.

Hanem az, amitől ez az egész működött és szörnyű, talán végső pufogásában működik még ma is, ami most végképp nyilvánvalóvá lett, de amit ugyanígy éreztem akkor is már, midőn először a lisztesképűek elé vezettek, az egész dolog lényege: a perverzió. Szexuális perverzió, szerintem, részben igen bonyolultan, részben nagyon is átláthatóan, férfiak egymás iránti beteges érdeklődése, smúzolás, s persze a hatalmaskodás, ki kit tud megizélni, mint Musil és Ottlik leírják, mint amerikai börtönfilmeken látható, s mint ma a III/akárhányas ügyosztály kijátssza. Az elnyomásnak is, ugye, milyen szó, ez volt a lényege. A gépezet már nem egészen az, mint ami régen volt, itt van, de meghibásodott, ronda kis csapjai kinyíltak, most ettől bűzlik Magyarország. De nehogy szégyenkezni kezdjünk emiatt, a félelem s a szégyenérzet ugyanannak az izének a két oldala, s ennek a kettőnek a felkeltése volt a gépezet egyik legfontosabb trükkje - kezelői ugyanezzel próbálkoznak ma is. Meg kell értenünk a szerkentyű működését, széjjel kell szednünk darabokra, alkatrészeire bontanunk, a végére kell járnunk a dolognak.

Felfordul tőle ismét a gyomrom, mint felfordult azon a régi, gyűjtőfogházbeli délelőttön.

Karátson Gábor (Magyar Nemzet, július 12.)