Aki esetleg arra gondolna, a kérdés talán jogos, de a veszély föltételezése túlzás, annak hadd ajánljak figyelmébe két dolgot. Egy idézetet Nagy Árpád, nyugalmazott kémelhárító tiszt nyilatkozatából (Heti Válasz, 2002. július 5.): "Mi mindenről tudtunk. Élet és halál urai voltunk. Úgy be volt hálózva minden, hogy nem létezett olyan, amiről mi ne tudtunk volna." Meg egy másikat - csupán kiragadott példaként a számos közül -, az egyik olyan, úgynevezett "operatív kombinációt", amelyet a néhai III-as főcsoportfőnökségen a rendszerváltás irányítására és manipulálására dolgoztak ki. A belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségének 1988. évi munkatervében (!) olvasható a következő passzus: "Előtérbe helyezzük a különböző politikai platformon tevékenykedő ellenséges-ellenzéki csoportok egységtörekvési kísérleteinek megelőzését és akadályozását; a különböző irányzatok közötti nézeteltérések, érdekkülönbözőségek fokozását, a kialakult ellentétek elmélyítését. Közeledésük akadályozása érdekében az "ÉK87" fedőnevű hálózati kombinációt végrehajtjuk." (ÁBMHT-58. doboz).


Minden bizonnyal Magyarországra vonatkozólag is érvényes lehet, amit főként a volt Szovjetunió vonatkozásában már történészek és politológusok sora felvetett. A rendszerváltást követően a titkosszolgálatok leszerelt vagy nyugdíjazott tisztjei egyszerre ott maradnak gazda nélkül, hálózataik összeomlanak, velük marad azonban szakmai fegyverzetük, anélkül az ellenőrzés nélkül, amelyet a kötelékhez tartozás jelentett. Az egykori gárda tagjai - lett légyen szó akár a nyugdíjazott vagy leszerelt nyílt operatív tisztekről, akár a szigorúan titkos állományúakról, akik közül sokan továbbra is ottmaradtak fedőterületül szolgáló munkahelyükön, akár, esetenként, a hálózatból szabadon engedett, de bármikor nyomás alá helyezhető korábbi ügynökökről -, korántsem számolták fel korábbi kapcsolataikat egymással, és föltehetőleg azokkal a régi cimborákkal sem, akik a szolgálatoknál maradtak. Nem változtatták meg a világnézetüket (legfeljebb új maszkot öltöttek), üzletelnek, tartják a frontot, és kivárnak. Várják a pillanatot, amikor régi gazdáiknak megint szükségük lesz rájuk. Egy amerikai szerző például kiemeli a sajtót és általában a médiát, mint olyan területet, ahol sokan ottragadtak azok közül, akik "fedésben" már a rendszerváltás előtt is ott tevékenykedtek... Sőt - paradox módon -, azt a sajátos tudást és rutint, amelyre közösségek, szervezetek bomlasztásában és vezetőik, hangadóik lejáratásában korábban szert tettek, soha olyan gyümölcsözően és "önjáróan" nem hasznosíthatták, mint - immár szolgálati köteléken és formális ellenőrzésen kívül - a demokratikus közéletben. Mondjuk az egykori gazdáikat és cimboráikat tömörítő párt választási kampányában...

Elképzelhető-e az, hogy a nyugat-európai demokráciák bármelyike vagy mondjuk az amerikai demokrácia elfogadjon és elviseljen olyan helyzetet, amelyben a belpolitikai verseny megmérkőző szereplői között - például Bush és Clinton pártja között a legutóbbi választáson - a demokratikus versenyfeltételek egyensúlya olyan mértékig megbillenjen, mint azokban a kommunizmus utáni demokráciákban, a "varsói gyors" országaiban, ahol az utódpártnak - jóllehet váltig tagadja - korábbi titkosszolgálati emberek és információk garmadája áll a rendelkezésére ahhoz, hogy politikai ellenfeleivel szemben nemtelen eszközök láthatatlan, de annál hatékonyabb eszközeivel harcoljon. A demokratikus egyensúly eme példátlan és még tíz év után is orvosolhatatlan felborulása összeférhetetlen a társadalmi és erkölcsi garanciáknak azzal a feltételrendszerével, amelyet demokráciának szokás nevezni.

A problémával a demokratikus közélet nem tudott megbirkózni: inkább szőnyeg alá söpörte a kérdést, úgy, ahogyan volt. Kik azért, mert az érdekeik ellen való lett volna a tisztánlátás, kik pedig azért, mert a feltáráshoz nem voltak meg sem az eszközeik, sem a múlt sötét bugyraiból átmentett információik. Ezért érezhették úgy az MSZP-ben és köreikben 2002 elejére, hogy a csontváz a szekrényben ha köddé nem is vált, de a szekrényajtó kulcsa immár örökre elveszett. Vezető kádereik, élvonalbeli közjogi és politikai szereplőik kiválogatásában pontosan az a régi kapcsolatrendszer vezérelte őket, amit ha valaki bírál vagy netán leleplez, fölényes cinizmussal és ártatlanul búgó megbántottsággal tüstént anakronisztikusnak, hajánál fogva előrángatottnak vagy egyenesen politikai fogásnak minősítenek. Vagyis tőlünk azt kívánják, felejtsük el illedelmesen azokat a múltban gyökerező összefüggéseket, amelyekre támaszkodva építgetik ők maguk - mind a mai napig - a légióikat és a kötelékeiket.

Az átvilágítási törvény alkalmatlannak bizonyult arra, hogy valóban kikapcsolja a politikából és a közéletből azokat az embereket, akiknek sokrétű - és korántsem egyetlen csoportfőnökségre korlátozódó - tevékenységére támaszkodva a maga szempontjából joggal fogalmazott így Kádár János 1985. december 28-án, amikor egy értekezleten vett részt a Belügyminisztériumban: "Mondhatnám azt is, hogy miféle rendszer az, aminek még egy kis ellenzéke sincs, mutatóban legalább." A maga szempontjából igaza volt: a befektetés már a taxisblokádban és a Demokratikus Chartában bőven megtérült... A legfrissebb nyereséget pedig, úgy hiszem, azon az éjszakán hozta, amikor a szabad demokraták frakciója a Medgyessy-kérdésben szembefordult előző esti, talán még elvi megfontolásaival.

Föltehetőleg a III/III-as ügyosztály elbocsátott tisztjei sértődötten figyelték egykori munkatársaik bűnhődés nélkül való emelkedését; nyilván úgy érezték, elárulták őket, hisz ők tudták a legjobban, hogy a III-as főcsoportfőnökség "szerencsésebb" osztályain dolgozó kollégáik tevékenysége, amely az övékével szorosan együttműködve folyt, igazán nem sokban különbözött az övéktől... Naponta látják azokat az egykori munkatársaikat, akik immár hamisítatlan demokrataként választásokon indulnak, a média élvonalában fontoskodnak, az államigazgatásban, a gazdasági vagy a tudományos életben akár a legmagasabb posztokig is felemelkedhetnek. Igazságtalannak érzik, hogy miközben ők "elvitték a balhét", azok a pártállami vezetők, akiknek a parancsait végrehajtották és hatalmát a maguk eszközeivel kiszolgálták, ott vannak a parlamentben, lehet belőlük bizottsági elnök, frakcióvezető vagy akár miniszterelnök. Ők lehetnek azok, akik megteremtik a hidat az apparátusok megkörnyékezhető tagjai és a szervezett bűnözés bizonyos érdekeltségei között. A volt Szovjetunió vonatkozásában - szakértők szerint - ez az összekapcsolódás már-már gigantikus méreteket öltött.

Ott vannak a diplomáciai testületekben, követségeken, ahol igen mozgékonyan szövik a hálót, halásznak a zavarosban, hazájuk felemelkedése és polgári átalakulása ellen munkálkodva. Civil szervezetek élén jeleskednek, sajtószabadságról szónokolnak, például köztestületekben, a "demokratikus minimumról" oktatgatják korábbi áldozataikat, hasonszőrűek által gardírozott televíziós műsorokban.

A sértettség persze korántsem akadálya annak, hogy a "láthatatlan légió" szerencsés és kevésbé szerencsés tagjai ápolják korábbi kapcsolataikat, informálják egymást, a számukra kedves pártok támogatásában összedolgozzanak, találkozgassanak kocsmákban, gőzfürdőben, autószerelőnél, értesüléseket cseréljenek és apróbb-nagyobb szívességeket tegyenek egymásnak. És persze megfordítva is igaz: azok, akiknek sikerült önmaguk álcázása és átfestése, elkezdik lenézni és lerázni magukról azokat, akik náluk sikertelenebbek voltak, és akik - mivel múltjuk elrejtett darabját jelképezik - a kompromittálódás veszélyét is hordozhatják számukra, ha túlságosan közel engedik őket magukhoz. Ugyanakkor persze, ahogyan amazok túlteszik magukat a sértettségen, emezek is könnyedén túlteszik magukat új keletű "finnyásságukon", ha éppen szükségük van egymásra. Hiszen van valami, ami biztosan erősebb a kölcsönös nehezteléseknél és kölcsönös ravaszkodásoknál: a feneketlen gyűlölet azok iránt, akik a kommunizmus évtizedeiben éppen általuk és elődeik által lettek kisemmizve, megalázva, szabadságukban korlátozva, javaiktól és méltóságuktól megfosztva. Az elbocsátottak közül tehát sokan tovább dolgoznak korábbi megbízóiknak. Akár tanácsadóként, akár gazdasági érdekeltségeik ügyvezetőjeként, "strómanjaként"... Kimentett pénzek konvertálásában segédkeznek, beülnek alapítványokba, létrehoznak látszólag ártatlan magazinokat, tarkabarka képeslapokat... Olyan láthatatlan, áthatolhatatlan és megfoghatatlan szövevényt fonva a polgári erők köré, amelynek a szétszakításához sajnos egyetlen parlamenti ciklus aligha lehetett elegendő.

A néhai III-as főcsoportfőnökség egyes csoportfőnökségeinek egymáshoz fűződő viszonya a hetek óta zajló viták kardinális kérdése. Nem csupán azért, hogy a politikai pornográfia mélybugyraiba alászállva újra meg újra rácsodálkozzunk közös múltunk korántsem közös felelősségeire... Hanem elsősorban azért fontos ezeknek az összefüggéseknek a tisztázása és megértése, mert e hálózatok feléledése és közjogi karrierje, a láthatatlan légió működése és e működés veszélye enélkül nemigen világítható meg. Az egykori III/III-as csoportfőnökség nyílt és titkos állományú tisztjeit a rendszerváltozás jobbára leszerelte vagy nyugdíjba küldte. Visszatérésüket magas politikai posztokra - amint ügynökeikét is - az átvilágítási törvény ha nem is zárja ki, de jelentősen megnehezíti. Ha tehát igaz volna az, hogy a "belső reakció" elleni harccal egyedül a nevében is erre rendeltetett III/III-as csoportfőnökség foglalkozott volna, sokkal kevésbé állhatna fenn a veszélye annak, hogy a honfitársaikat egykor zsaroló, lejárató, telefonjukat és lakásukat lehallgató, róluk jelentéseket készítő, mások magánéletének a titkaiba illetéktelenül behatoló, közösségeket és pártokat bomlasztó, ezekbe beépülő személyek magas közfunkciókat töltsenek be a politikában, a diplomáciában, az államigazgatásban vagy a médiában, és még a demokrácia tizenkettedik évében is gátlástalanul visszaélhessenek egykori ismereteikkel és "szaktudásukkal". Magam csupán olyan példákkal szolgálhatok, amelyek a kultúra és a pártállami hatalom viszonyát vizsgáló kutatásokból valók. A példák közvetlenül kapcsolódnak a közvéleményt közel egy hete foglalkoztató, egykori Tiszatáj-ügyhöz. A jelentések a Csongrád megyei RFK III/II-es osztályán készültek: tagadhatatlanul azokban az években, amikor Salgó László önéletrajza szerint ugyanezen az osztályon tevékenykedett. A Heti Válasz előző számában bemutatott iraton szereplő Földvári László alezredes - itt még csak százados - minden bizonnyal azonos azzal, aki 1985-ben Salgó Lászlóval együtt a jelentés aláírója. Hogy mi volt kettőjük hierarchikus viszonya, hogy Földvári László is átkerült-e az értékelőcsoporthoz(?), nem tudom.

Igen érdekes az az ügynökjelentés, amelyet a III/II-es osztály számára készített Földvári László osztályvezető a Csanádi fn.tmb.-vel történt, 1981. augusztus 26-án történt találkozóról. (A név nyilván véletlenül egyezik meg az Esterházy Péter Javított kiadásában szereplő fedőnévvel, hisz ez a Csanádi Csongrád megyei.) Az ötoldalas jelentésnek itt csupán az első és az utolsó oldalát közlöm. Az utolsó oldalon igen érdekes az, ahogyan a tartótiszt megjelöli a soron következő feladatokat! Érdekes volna megtudni, vajon miben is leledzett e két nem éppen James Bond-formátumú feladat kémelhárítási jelentősége... Ugyanezen lehet eltűnődni az 1981. március 29-i jelentés négy pontjának mindegyikével összefüggésben... A harmadik irat olyan ábra, amely a célszemély külföldi kapcsolatainak a térképét ábrázolja (készült ugyanilyen a hazai kapcsolatokról is). A táblázatnak van egy, ha szabad ezt mondani, humoros mozzanata is: hogyan plántálja át a jelentés készítője a "felső kapcsolat" kifejezést a maga szakmájából a civil életbe...

Minden ősi, misztikus bölcselet azt tartja, hogy a világ dolgainak a kezdete, a születés mikéntje magában hordozza a végnek, a befejezésnek a mikéntjét is. Az alfa mindig előrevetíti az ómegát: nem pusztán úgy, ahogyan ez nyilvánvaló és törvényszerű, hanem a történés, a kibontakozás és a minőség dolgában, vagyis karmatikus értelmében is.

Félő, hogy ha a teljes körű átvilágítás és nyilvánosságra hozatal törvényjavaslatát alantas bosszú szüli, nem pedig az erkölcsi tisztázás közös és hátsó gondolatoktól mentes szándéka, a rombolás erői áthatják majd a feldolgozás lelki és társadalmi munkáját is. De most már végig kell vinni, amit lehet, mert a helyzet tarthatatlan.

A 2002-es parlamenti választás, ami előtte, a baloldal kampányában, és ami azóta, az utódpárti kis mefisztók sötét színjátékában megtörténhetett, a tisztázás szükségességét napnál világosabban bizonyította.

Hankiss Ágnes (Heti Válasz, július 12.)