Bevezető már volt. A matinén túl vagyunk. A matinét rábízták Zuschlagra, Újhelyire, Aratóra, a fagyizó Gyurcsányra. Odamentek, vihorásztak, aztán ellentmondást nem tűrő hangon felszólították a jobboldalt, határolódjon el a nyilasoktól. Tartuffe-ök, farizeusok, ripacsok.

A Terror Háza régi főbérlője, a félelem kikönyökölt az ablakon, és remekül szórakozott. Tapsolt. Hiszen a félelem tudja, a Tartuffe-ök, farizeusok, ripacsok magamutogatása csak neki szól. És ő szedi a jegyeket, és majd ő kaszálja a legtöbbet. A zsíros ripacséria próbái hetek óta zajlanak, nyilvánosan. A matiné megvolt. Az előadás most jön. Főszerepben a félelem cinkosai, haverjai, vámszedői.

De ez nem vicc.

Kellene egy hely, ahonnét ki vannak tiltva a félelem cinkosai, haverjai és vámszedői. Kell egy hely a közös történelemben, a múltban, a nemzet emlékezetében - kell egy hely a valóságos és a szimbolikus térben, ahol nem lehet félelemmel kufárkodni. Zuschlagék farizeus matinéja és haszonleső magamutogatása csak nyilvánvalóvá és egyértelművé tette, amit minden józan, ép erkölcsi érzékű és jó ízlésű ember tud hetek óta: ami ma történni fog a Terror Háza előtt, az erkölcstelen és ízléstelen.

Mert ez nem vicc.

Amivel most a Tartuffe-ök, farizeusok és ripacsok visszaélnek, abba emberek haltak bele. Testvéreink és honfitársaink. Akiknek szülőhazájuk volt e lángoktól ölelt kis ország. Honfitársaink haltak meg, értelmetlenül, gyalázatosan, megkínozva. Akik ebből politikai hasznot remélnek, éppen velük nem vállalnak közösséget. Akik ebből politikai hasznot akarnak húzni, úgy, hogy ellenfeleiket gyalázzák meg ismét, úgy, hogy visszaélnek a túlélők és az utódok valódi, érthető félelmével, azok a legnagyobb aljasságot követik el. Azoknak semmit nem jelent a múlt, semmit az összetartozás, azok nem értettek meg semmit sohasem.

Azok kufárok. A félelem vámszedői. Mert nem utcára kell vonulni, tüntetni a semmi ellen. Hanem megpróbálni belegondolni abba, mit éreztek itt honfitársaink, s mit éreznek most, amikor a cinikus hatalomvágy bohózatot farag a szenvedésből. Nem utcára kell vonulni, tüntetni a semmi ellen, hanem meg kell akadályozni, hogy az utcán parádézhasson az ostobaság, a hivalkodó nem tudás és a bűn. De a cinikus hatalomvágynak égető szüksége van erre. A cinikus hatalomvágy nemcsak a félelem cinkosa, haverja, vámszedője - de cinkosa az ostobaságnak is. A hivalkodó bűnnek. A történelemnélküliségnek, a nem tudásnak.

Ma, ott, a Terror Háza előtt kezet fog egymással, összekacsint a hatalomvágy és a pitiáner bűn. Összekacsint a műanyag nyilas és a hatalom.

Az egyik azt akarja, hogy beszéljenek róla. Azt akarja, mert beteg.
A másik azt akarja, hogy ne róla beszéljenek. Azt akarja, mert beteg.

S a tisztesség megint nem tudja, mit tegyen. Helyesen dönt, ha nem megy el, mert ez egy kegyetlen színjáték. Helyesen dönt, ha elmegy, és nem a ripacsokra figyel, hanem fejet hajt, és emlékezik.

Mert ez nem vicc.

Akinek jelent valamit a múlt, akinek jelent valamit a haza, akinek jelent valamit meggyilkolt honfitársai emléke, sorsa, szenvedése és félelme, az undorral fordul el a hazug, zsíros ripacsériától. Mert mégis kell legyen valami... Egy hely... Valami, ami nem kampányfogás, tematizálás, legolcsóbb, bokáig érő politika. Ami nem Zuschlag, nem Újhelyi, nem Arató és nem a fagyizó Gyurcsány.

Aki pedig meggyilkolt, megalázott és meggyalázott magyar zsidók, zsidó magyarok emlékével és a félelemmel akar szavazatokat halászni, az mindenre képes. Mint akkor. Amikor a nyilasok átöltöztek ávósnak. És beleröhögtek az arcokba, egészen közelről, félreérthetetlenné téve a sejtelmet: azok is mi voltunk, ezek is mi vagyunk... S erőt és hatalmat merítettek ugyanabból: a félelemből.

De ez nem vicc.

Ha ezt lehet, akkor oda lesz a maradék méltóság is. Ha ezt lehet, akkor mindent lehet. Akkor tényleg ki lehet röhögni azokat, akik a hidegben álltak, a biztos halálra várva, ott, a Duna-parton. Ma, október 15-én színház lesz a Terror Háza előtt. Tartuffe-ök, farizeusok, ripacsok előadása. A legkeservesebbet fogják kiröhögni, megalázni: a közös múltat, a történelmet - mindannyiunk fájdalmát. Most fogják megalázni a meggyilkoltak emlékét, a tönkretett magyar középosztály, a magyar polgárság fájdalmait, a magyar munkásember és a magyar paraszt egyenességét, méltóságát, hitét és becsületét.

Egy kortynyi csöndet lopva erősítsük meg magunkban a fogadalmat: nem engedjük. Mert nekünk számít minden lélek. Számít a múlt s a közös történelem. A haza. Mert mi tudjuk, mi a félelem, s azt is, mikor kell félni. Mi tudjuk, hogy ez nem vicc. Hanem gyalázat.

Magyar Nemzet