Tizenhárom éve, 1989. december 25-én Lovas Zoltán újságíró és kamerával felszerelt társa bejutott az állambiztonsági szolgálat objektumába. Végvári József egykori III/III-as őrnagy utasításait követve felvételeket készítettek az alagsorban bezsákolt, bezúzott iratmaradványokról. Néhány nap múlva az SZDSZ és a Fidesz sajtótájékoztatót tartott a Graffiti moziban, ahol bemutatták a "Cégtől" kihozott dokumentumokat, illetve a Fekete Doboz filmjét. Nyilvánosság elé került tehát, hogy az állambiztonsági szolgálat a köztársaság kikiáltása után is folytatta az ellenzékiek megfigyelését, valamint az iratok megsemmisítését.

Munkában a daráló

"A dossziék megsemmisítése még gőzerővel folyik. Ez most már törvényes kötelességünk. Csak azt nem értem, hogy Pallagi Ferenc [belügyminiszter-helyettes] miért adott ki olyan utasítást, hogy gyorsítsanak az iratmegsemmisítések ütemén, mégpedig az érvényes előírások megszegésével. Hiszen a megsemmisített anyagokról jegyzőkönyvet kellene készíteni, de ez az iram azt már nem teszi lehetővé. Vagy minél gyorsabb munka, vagy jegyzőkönyv. Lehet, hogy nagyfőnökünk mégis okos ember? Így alig marad valami nyom, hogyha majd a mai ellenzék holnap a hatalom birtokosa lesz, a mai hatalom pedig ellenzék, akkor ne derüljön semmi fény cégünk egykori, hatalomhű szolgálatára." E szavakkal idézte fel a megsemmisítéseket 1990-es emlékiratában Horváth József, a III/III-as csoportfőnökség vezetője.

Az iratok eltüntetését a korszak "két végén": 1945-tel és 1989-cel kezdték. Az operatív dossziék közül 1989-1990 fordulóján közel hatezer darabot semmisítettek meg - az összes ilyen jellegű anyag közel felét. Lába kelt az ellenzékről vezetett "figyelődossziék", az 1956 előtti, illetve a közvetlenül 1989 előtti operatív iratok legnagyobb részének. A több mint százezer ügynökbeszervezési dosszié nagy többségének ma már nincs nyoma. (Mindennek ellenére a Történeti Hivatal az 1945 és 1989 közötti évekből csaknem 70 ezer politikai ügyben keletkezett vizsgálati dossziét, mintegy 15 ezer operatív dossziét, 5600 beszervezési és 8 ezer munkadossziét őriz.)

A megsemmisítés technikáját Végvári József elevenítette fel korabeli interjújában: "Láttam, milyen lázas tevékenység folyik, a kollégák előtt halomban álltak a dossziék. Szegény fiúk nyálaztak óraszám, tüntették el a jelentéseket, a technikai anyagokat a levélellenőrzésekről, a telefon- és szobalehallgatásokról, az egyéb trükkös dolgokról. Nem volt egyszerű, hiszen a dossziék precízen be voltak sorszámozva, minden lap egytől kétszázig, volt tehát kimutatás arról, hogy mit tartalmaz a dosszié, és emellett ott volt még a betűsoros névmutató. Ilyenkor jött a feketefilc-akció. Jó vastagon áthúzták a kitépett anyagok jelét a lapszám- és betűsormutatóból. Mikor ezzel végeztek a srácok, akkor jött a másik utasítás, hogy kár volt az egészért, maradjon meg a borító és a betűsoros névmutató, tegyenek bele olyan új anyagokat, amelyek operatív értékkel nem bírnak." Ugyancsak Végváritól lehet tudni, hogy az iratok darálása éjjel-nappal és hétvégéken is folyt, a papírhulladék pedig a csepeli papírgyár alapanyaga lett.

A III/III-as csoportfőnökség operatív nyilvántartási rendszerének felülvizsgálatáról - vagyis az iratok megsemmisítéséről - 1989 novemberében Horváth József készített tervezetet. Ezután kezdetét vette a bezúzás, amiről az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának 1991. október 9-i jelentése megállapítja: "1989. decemberében Pallagi Ferenc állambiztonsági miniszterhelyettes utasítására az állambiztonsági szervezetben nagyarányú iratmegsemmisítés zajlott le".

A III/I-es csoportfőnökség vezetője, Dercze István ezredes valamivel később, 1990. január 8-án rendelte el, február 28-i határidővel, szervezete "nyilvántartási rendszerének felülvizsgálatát". Ez az utasítás megfogalmazta, hogy az iratmegsemmisítés célja a külföldön lévő munkatársak, a külföldi és hazai ügynökök védelme, s azokat az iratokat kell eltüntetni, amelyek (a szocialista) Magyarország számára kompromittálók, illetve amelyek sértik az "állampolgári-emberi jogokat". A fenti iratok hiányában pedig a ma működő titkosszolgálatok "joggal" állíthatják, hogy elődjük - a III/III-tól eltekintve - törvényes tevékenységet folytatott. Az utóbbi hetek botrányai azonban legalábbis megkérdőjelezik ezt az állítást, hiszen egyre-másra kerül napvilágra olyan információ, hogy a III-as főcsoportfőnökség osztályai egymással szoros együttműködésben tevékenykedtek.

Rovott múlt

A jogszerű működés egyébként a rendszerváltozás óta viták középpontjában állt. Bár a III/III-as csoportfőnökséget 1990 tavaszán felszámolták, a hírszerző, a kémelhárító, a katonai elhárító és a technikai csoportfőnökségekből létrehozták a Nemzetbiztonsági, illetve az Információs Hivatalt. Az új szervek első dolga volt, hogy a BM iratai közül tízezrével vették át a "feladataik ellátásához szükséges" dossziékat. Egyesek a feltételezésekben odáig is elmennek, hogy a Duna-gate-botrány csak a titkosszolgálatok átmentésére irányuló "játszma" volt. Az így gondolkodók szerint a kommunista állambiztonsági szolgálat öt részlegéből egyet feláldoztak, nagyobbik részük viszont a demokráciában is megtalálta a számítását.

A rendszerváltozás után külön vitát okozott annak megállapítása, hogy ki a megsemmisítés legfőbb felelőse. 1998. februárjában az Antall-kormány első belügyminisztere, Horváth Balázs a Magyar Televízióban kijelentette: az intézkedést utólag a parlament (a Duna-gate idején még) elnöke, Gál Zoltán írta alá (Gál 1987. december 16-tól 1989. április végéig belügyminiszter-helyettes, 1989. május 1-jétől 1990. május 23-ig BM-államtitkár volt. Horváth István miniszter lemondása után, 1990. január 24-én megbízták a tárca vezetésével.) A ma is a parlamentben ülő szocialista politikus annak idején nem reagált a vádra. Sőt sajtópert sem indított - Varga László az Élet és Irodalomban korábban úgy vélekedett: ebben szerepet játszhatott, hogy ekkor Gál már ismerhette az ügynökbírák határozatát. Eszerint BM-államtitkári minőségében az ő "irányítása alá tartozott többek között a BM Adatfeldolgozó Csoportfőnökség. Irányította és ellenőrizte az alárendeltségébe tartozó csoportfőnökséget. Felelős volt az irányítása alá tartozó szerv tevékenységével kapcsolatos politikai és szakmai elvek kialakításáért, érvényesítéséért, valamint az ezekkel összefüggő célkitűzések egységes végrehajtásáért."

Az állambiztonsági szervek tevékenységéért közvetlenül felelős személyek elítélése érdekében 1991-ben per indult a Budapesti Katonai Bíróságon. Ekkor Pallagi Ferenc és Horváth József vádlottak és az ügyükben tanúként beidézett egykori munkatársak azt mondták: az iratokat elsősorban azért semmisítették meg, hogy a tikos információk ne kerülhessenek illetéktelen kezébe, a politikai változások után ne lehessen visszaélni velük. (A két főtiszt első fokon "bírói megrovásban" részesült, másodfokon Pallagit felmentették.) A per érdekessége, hogy tanúként megjelent Földvári László is, a III/III. csoportfőnökség 4., 5., és 6. osztályának vezetője. Arról a volt rendőr ezredesről van szó, akinek neve a Heti Válaszban közzétett, Salgó Lászlóra vonatkozó dokumentumokon szerepel. Információink szerint az 1990 óta nyugállományú főtiszt élete nemcsak az országos rendőrfőkapitány tevékenységével fonódott össze, hanem köze lehet Medgyessy Péter D-209-es ügyéhez is. Tudomásunk szerint ugyanis elképzelhető: Földvárit beidézik a miniszterelnök múltját vizsgáló parlamenti bizottság elé.

Az írás megmarad?

Továbbra is tartja magát az a vélekedés, hogy az iratok egy részét - vagy akár egészét - külföldön is érdemes lenne keresni. "A volt szocialista országokban csaknem egy időben végrehajtott titkosszolgálati dokumentummegsemmisítések mögött elképzelhető, hogy a KGB áll" - nyilatkozta 1991-ben Janusz Okrzesik lengyel parlamenti képviselő, az ottani katonai elhárításnál végrehajtott iratmegsemmisítések ügyét vizsgáló bizottság elnöke. "Lehetséges, hogy a lengyel katonai elhárítás teljes archívuma megvan egy másik országban, csak éppen a lengyelek nem juthatnak hozzá" - tette hozzá a politikus, aki szerint elképzelhető, hogy a szovjet titkosszolgálat mikrofilmen kivitte az országból a hiányzó dokumentumokat. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a magyar Államvédelmi Szolgálatnál 1989-ig, illetve a szocialista rendszerben a fontosabb állami intézményekben folyamatosan szovjet titkosszolgálati összekötő működött, akkor a hazai iratokkal kapcsolatban is messzemenő következtetéseket kell levonnunk.

Az egyik ilyen következtetés szerint nem zárható ki, hogy a D-209-es ügy kirobbantása mögött is a KGB utódszervezete vagy az ahhoz kapcsolódó körök állnak. Lehetséges ugyanis, hogy egykori szövetségesünk így akarja megakadályozni, de legalábbis megzavarni Magyarország uniós csatlakozását. Hogy ez a feltételezés légből kapottnak tűnik? Csak annyira az, mint amennyire hihetetlennek látszott a magát hetekig tartó vélekedés, miszerint a zámolyi romák franciaországi kivándorlása mögött hasonló kiváltó okok állhattak.

A kommunista elnyomásnak egyébként más alapdokumentumai is hiányosak. Bár az MSZMP-iratok 1991 után a Magyar Országos Levéltárba kerültek, nem kizárt, hogy néhány egyedi példány még mindig magánkézben van. A levéltárba a kormányzati szervek iratai folyamatosan érkeznek, s mivel 15 éves átvételi határidőt kell követniük, 2000-ben még a Miniszterelnöki Hivataltól Lázár György volt miniszterelnök és Marjai József egykori miniszterelnök-helyettes iratai érkeztek hozzájuk. A köziratok egyébként állami tulajdonnak minősülnek, s ha valakinek tudomására jut, hogy ilyen dokumentumot birtokol, be kell szolgáltatnia. E kötelezettség megszegéséért (illetve Kádár János iratainak publikálásáért) marasztalták el 1991-ben Grósz Károly miniszterelnököt, aki a felszólításra végül átadta iratait a kultusztárcának. A levéltárakban őrzött kormányzati iratgyűjtemény mindezek ellenére sem teljes; olykor egyszerű ügyekben is hiányoznak a dokumentumok. Ha viszont egy irat sokadik másodpéldányáról van szó, akkor a politikusok széljegyzetei miatt az is értékes anyagnak minősülhet. Egyes feltételezések szerint titkos iratok is maradhattak magántulajdonban, illetve csöndben vegetáló alapítványok kezében - vagy még inkább "kezelésében".

Drucza Attila-Szőnyi Szilárd, Heti Válasz