Az árko(ka)t másrészt is a (volt) kommunisták ásták, már közvetlenül 1945 után, amikor a nemzet csaknem felét egzisztenciájában likvidálandó osztályidegennek nyilvánították. S ez a bélyeg ugyanúgy hatott, mint a fajiság, kivéve majd azon deklasszáltakat, akik kétségbeesve és/vagy lumpenesedve a kommunista csőcselék szolgálatába szegődtek - így vagy úgy. De a rendkívül színes "burzsuj" kategória állandóan dagadt az ötvenes években, s a tisztességes szociáldemokrata munkásságot ugyanúgy belelökték ebbe, mint a két keze munkájából élő, kisbirtokos parasztokat. Majd 1956 után az ellenforradalmárok óriási tarka csapata került kirekesztésre. De egyénileg tűrt állapotba került még a kádárizmus, a legvidámabb barakk idejében is bárki, aki akárcsak egyénileg szembekerült a "konszolidált" rezsim valamelyik figurájával, szimbólumával stb. Elég volt ehhez az is, hogy valaki extravagánsan önálló legyen (mondjuk a modern zenében).
Akik most friss sütetű, állítólagos polgári árokásásról beszélnek, azok a maguk ásta árkokat sok tízezer szerencsétlen és/vagy szemét ügynök révén őrizték, hiszen a valóságban még a közönyösek is, a csak élni akarók is tűrt állapotúak voltak. A reális szocializmusban igyekeztek őket egyrészt életszínvonal-politikával korrumpálni, sőt lopni is lehetett bőven, de bízni nem bíztak bennük, mert nem voltak az ő kutyájuk kölykei ("nási"). 1989-ig még sokan tudták - azok közül is, akik ma egy kommunista ügynökre szavaztak -, hogy ők "kívül" vannak. De az évtizedes reménytelenség hatására erkölcsileg, lelkileg, szellemileg egyre jobban leépülve élt itt sok ember. Tűrt állapota, kiszolgáltatottsága már természetes lett, s a lassan, de biztosan romló kádárizmus utáni rendszerváltozásban berobbanó gazdasági nyomorúság idején az eredeti "kintlét" a lefojtottság, a szegényesen korrumpáló biztonság már nosztalgikusan megszépült.
Kiderült, hogy a kommunisták által ledarált társadalomrészek metamorfózisa mára befejeződött, ellenben az önmagukat megőrző, erkölcsöt és jellemet fenntartó, kizárt társadalomrészek lassú öntudatosodása, illetve felháborodása az egykori szocialista nemzeti egység árkos valóságát feltárta. A kikényszerített meghunyászkodás eltűnésével láthatóvá lett a kommunista világ erkölcstelensége, illetve erkölcs nélkülisége, s a hazugságok mindenhonnan áradó fellegei nem tudták többé eltakarni azt, hogy az egykori vidám barakk kabarészocializmusa mindig, változás nélkül, csak egy simlis kis diktatúra volt. Hazugságra épült, hazugsággal élt, és primitív, pitiáner figurák tömegeit emelte magasra.
Egyetlen önérzetes közösség sem tűrheti azt - ha szabad -, hogy őt olyan emberek képviseljék, akik erkölcsileg méltatlanok, s bármely tisztességes ember által joggal lenézhetők, megvethetők, míg tisztességtelenek által zsarolhatók. Ilyen vezetők kinevezése a valódi provokáció és árokásás, s akik ez ügyben magyarázkodnak, csak a saját fejükre gyűjtenek parazsat. Bárki gondolhatja ugyanis azt, hogy magukat is mentik, magyarázzák. Már egy pufajkás ember miniszterelnöksége is botrány volt, teljesen mindegy, hogy tudatlan (bár sokszor erősen és önösen érdekelt) nyugati politikusok mit mondtak (gondoltak). Arról is a kommunizmus ügyében erkölcsileg csak a nácizmushoz azonos elbírálás fogadható el.
Ha a zsidóirtás nem lehet elfogadható és megmagyarázható, akkor a "burzsujok", a parasztok, a papok, az értelmiségiek, a "nép (mindenféle) ellenségeinek" tömeges irtása sem lehet az. Én persze megértem a közvetlen és közvetett hóhérok és más haszonélvezők tiltakozását és ellenállását ez ügyben, ugyanakkor abszolút nem érdekel az, ha egy nyugati neves vagy megcsinált figura érteni véli a kommunisták bonyolult helyzetét. Ennek csupán akkor lehet jelentősége - mondjuk -, ha elkezdik majd a Quislingeket is "beleérezni". Addig ez az egész nem más, mint sokszorosan erkölcstelen üzleti jellegű vagy önmentő hazug legitimálgatás. Medgyessy Péter, Kovács és Salgó László stb. soha nem lehetnek - Nagy Imrével ellentétben - a magyar nemzet hivatott képviselői, hősei. Ők lehetnek pillanatnyilag hivatalos képviselők, politikai főnökök, de árokbetemetők csupán egy esetben: ha veszik kalapjukat, és visszavonulnak úgy, hogy ismételten kifejezik köszönetüket a békés és zavartalan magánélet lehetőségéért.
Be lehet tehát temetni az árkokat, szocialista és liberális elvtársak, de ahhoz már régen valóban múlttalan embereket és ifjakat kellett volna a nagy eszmétlenség zászlói alatt harcba küldeni. Velük kapcsolatban ugyanis nincs halálárok, nincs vér- és nyomorúsággödör, s a hazugságszakadék is csupán ideológiai különbség. Ha baloldali vének és fiaik nem a hatalomból, hanem a magánéletből harcolnának '56 ellen, illetve '56 kisajátításáért, onnan hirdetnék saját költségen (!), hogy ők akkor is jót akartak, amikor gyilkoltak, amikor tönkretettek és kényszerítettek, nos, akkor talán majd '56 is történeti témává lenne, s akkor talán az ember nem undorodna az egész hazugságot és félelmet árasztó elvtársi bagázstól. Akkor talán elkezdődhetne a nemzeti megbékélés.
De akkor, amikor egy olyan ember (s mennyi még a háta mögött!) áll a magyar kormány élén, aki arcátlan nyíltsággal nem szégyelli múltját, nos, addig minden ilyen baloldali közszereplő mindennap csak mélyíti azokat az árkokat, amelyeket itt, ebben az országban idegen érdekek szolgálatában már évtizedekkel ezelőtt elkezdtek ásni.

Tőkéczky László, Magyar Nemzet